Mesezajlás

A Derevo képeskönyv-színpadán nincs felnőtt, aki jelezné két világ határát, nincs reflexív távolságtartás, csak a mese maga, a szédület az irracionálisba. Az átlépést az egyik világból a másikba pusztán egy kis marionett-figura jelzi a színpad jobb sarkán, és az érte benyúló emberi kéz. Az elsötétítést követő kép már a megelevenedett bábokat mutatja, az életre kelt mesefigurákat: egy nagyszemű, inas testű lányt masnival, tütüben; egy hegyes, sárgacipős görnyedt utcaseprőt; egy kócos angyalt apró ágyékkötőben...
Az életre kelés nem jelenti azt, hogy elveszítenék meseszerűségüket, hogy olyanná válnának, mint a „való világ” felnőttjei. A gyerek álmaiban maradunk, a tütüs hölgy táncoló mozgásával, rebegő műszempilláival a képzelet szüleménye. Miközben persze valódi embereket látunk a szípadon.. A színészek minden porcikájukkal a „máshol levés” állapotában vannak, testük valóságát odakölcsönzik a fantázia lényeinek, és ezzel igazolják a mesevilág hitelét. Minden csak perspektíva kérdése, és lehet, hogy a gyereknek van igaza, és a „nagybetűs” a hamisítvány.
A díszletet hatalmas, színes paravánok, egymásra hajtogatható képeskönyv-illusztrációk alkotják. Két bodorhajú angyal vizet facsar egy papírfelhőből. A szerelem után ácsingózó hölgyike ablakában papírmatróz integet, hajója igazi füstöt lehel. A bohócforma utcaseprő művirággal udvarol. Ez a világ mégsem mű, a tárgyakban lévő végtelen lehetőségeket bontja ki.
A mese története szerint a szobájában álmodozó, recsegő rádiót hallgató lány kiinteget a hajnali utcaseprőnek, aki ettől a pillanattól fogva szerelmes rabjává válik. Feltűnik azonban egy gazdag úr is, aki vendégként abban az étteremben jár, ahol a lány pincérnő. Megkezdődik a párhuzamos udvarlás és a féltékenységi harc.
Egymást követő snitteket látunk, egy-egy jelenetet pillanatnyi elsötétítések választanak el egymástól. Mintha a filmes vágás technikája valósulna meg a színpadon. Különösen hatásos a fényekkel való játék azokban a jelenetekben, amikor az utcaseprő vágyfantáziái ötvöződnek a mese narratív szálával. Mikor a gazdag úr keringőzik szerelmük közös tárgyával, a mozdulatot egy-egy pillanatra erős hanghatás és neonfény merevíti meg, és a táncoló párból a férfit különböző pózokban látjuk legyilkolva, a nő pedig kétségbeesve hajlik fölé. Aztán hirtelen a kép megszakad, és a vidám keringő folytatódik tovább. A jelenet úgy végződik, hogy a féltékeny férfi a történet szerint is megöli konkurensét, és rendőrök körözik a nézők sorai között. A gyilkos elmenekül, távol az űrben bujdokol, de még itt is csillagcsóván lovagló motoros rendőrök üldözik. Az égi jelenetben feltűnik a lány is, és a fényes bolygók között végre egymáséi lesznek. A gazdag úr azonban a pokolból is feljön szerelméért, és magával rántja a föld alá. Az utcaseprő hatalmas szablyával, díszes buggyos nadrágban mint hős harcos leszáll a tülkölő, füstölgő ördögodúba, és visszaszerzi a lányt. A legnagyobb küzdelem közepette megint csak a villanó fények okozta optikai csalódás segítségével „visszaváltozik” utcaseprővé, és szablya helyett a seprű nyelével kaszabol a levegőben egyedül, ellenségek nélkül. Egy ideig tehát az utcaseprő álmát álmodtuk, és most visszacsöppentünk a „józan valóságba”: a gazdag urat senki nem ölte meg, hanem boldogan él a pincérnővel. A magára hagyott szerelmes néhány öngyilkossági kísérlet után úgy dönt, hogy közbelép, és amikor a szmokingos udvarló egy nagy dobozt akar átadni a lánynak, kilukasztva az alját észrevétlenül kilopja az ajándék-ruhát, és saját fejét dugja be alulról helyette. Így, amikor a lány kinyitja a csomagot az elhagyott kedves vigyorog az arcába.
Ebben a pillanatban hirtelen egy szürreális álomvízió tölti be a színpadot. Kétfejű óriás hosszú rúdon tologatja az elmúlás jelét, egy órát; a tütüs lány fél arca koponya, és őrült táncot jár; mexikói zenész kaktuszok között ugrál; lábtestű ember, emberfejű hal szeli keresztül a színpadot; elviselhetetlen zenebona bömböl. Nincs magyarázva, nincs kötve semmihez, az álom az álom felől, és nem az ébrenlét felől mutatkozik meg. Nem a szó, hanem a kép uralkodik elszakadva a jelentésektől, őrült összekapcsolódásokat hozva létre. A mese mélye, egy gyerek rémálma.
Ez a képiség, ami kikapcsolja a szót, a némafilmeket idézi. A színészek játéka burleszkszerűen eltúlzott, mozdulataik tagoltak. Minden szereplő kopasz, anélkül, hogy történet szintjén ennek jelentése lenne, mégis tarságuk és testük inassága nagyon erősen uralja a látványt. A kép ikonikus nyelve felváltja a szöveg szimbolikus működését. A látvány inkább hangulatot, mint értelmet áraszt. A fények, a zene érzéseket keltenek, akárcsak a fantázia hősei a gyerekben.
Az előadás nem hagyja a két világot újra kettéválni. A színészek még a taps alatt is játszanak: pezsgőt bontanak, és nem vetkőzik le az általuk alkotott figurák mozgásstílusát. Nem váltanak perspektívát, a gyereké mellett voksolnak.


Once...
Derevo

Díszlet: Maxim Issaev
Fény: Falk Dittrich
Zene: Andrej Sizintsev
Hang: Dima Abramov
Rendező: Anton Adassinski
Előadók: Anton Adassinski, Elena Larovaia, Tatiana Khabarova, Oleg Zhukovsky, Alexey Merkoushev

08. 08. 6. | Nyomtatás |