Egyszeregy

Kétoldalt és hátul hosszú, hegyes épületszigeteket ábrázoló, festett táblák derengenek a színen, középen a magasban két angyal szundikál egy hasas felhőn. Jobbra lenn kétarasznyi baba táncol egy kapualjban, bájosan forog a lágy muzsikaszóra. Az időtlen idők városkájában egyszer csak… A baba nő meg, vagy mi megyünk össze? Oly mindegy. A baba életre kel, és fogadja az arra sertepertélő legény széptevését. Amíg meg nem jelenik a „herceg”. Aki elegáns, szép és – tökéletes. Amit pedig ettől kezdve együttesen bejárnak az érzelmek szerpentinjén, az maga a pokolraszállás.
A szokványos történet rendhagyó módon tárul elénk. Nem színház, nem pantomim, nem tánc, nem bábszínház, nem musical, nem rajzfilm, nem commedia dell’arte és nem is butoh, amit látunk, hanem mindezek összessége és finom elegyítése. Az egyszerű történet és a karakterek tartják össze a számos epizódot, és teszik könnyedén befogadhatóvá a klip-dramaturgia képözönét. Mintegy varázsütésre, állandóan változik a szín: városka, kávézó, szabad természet, erdő, óceán, univerzum, mennyország, pokol kapuja és bugyrai, és bármi, amit csak el lehet képzelni. Mert nemcsak a szcenika által, hanem gyakran a figurák mozgásából lehet következtetni egy-egy helyszínváltásra: például, amikor a hősszerelmes az enyelgő párocska jelenlétében adja elő magányos szólóját a partvisával, szinte érezzük a legénylakás sivárságát, vagy amikor a Kaszással kergetőzik a nézőtéren, mintha mi is valami sötét erdőbe keveredtünk volna.
A Derevo épít a nézőjére. Nem ábrázol, nem kiszolgál, nem konceptet és nem végterméket nyújt. Valódi esemény részesei vagyunk, valóságos történés-folyamatokban a figurák életteli létezése, igazi jelenléte tárul fel.
A Derevo épít a színészére. Nem uniformizálja őket, nem enged semmiféle klisét vagy technikát fölébe kerekedni a léleknek, nem hagyja a külsőt a belső rovására túltengeni, és nem dominálhat a koncepció. A társulat minden tagja évtizedek óta dolgozik magán, a maga saját formáját hivatott kibontani, és nem rendelődik alá rendezői önkénynek, divatnak vagy bármilyen más kultúragressziónak. Anton Adasszinszkij barnaköpenyes, borostás-maszatos bohóca túlméretezett cipőjével, kopott bőröndjével és botjával, szeles-széles mozgásával, áradó derűjével és facsargató fájdalmával talán a színésszel egyidős, összeforrt vele csakúgy, mint Jelena Jarovaja törékeny, légies és lebegő, fehér, masnis babája a színésznővel. Kikristályosodott karaktereik között legyen bár Ámor, Smasszer, Vőlegény vagy Akárki, életre hívásukat sajátos belső technikával biztosítják, képzeletük, akaratuk és emlékeik megizmosodott erejével. Ritka és bámulatos képességeik birtokában az illuzionista magabiztosságával űzik el a hétköznapi elmét a színről, helyt adva a képzeletnek, anarchiának, az őrült boldogságnak. Az ünnepnek.
A figurák jellege, mozgása, cselekvési módszere a galaxis működési képletét képezi le: önálló világgal és törvényszerűségekkel rendelkező bolygók metszik egymás útját, találkoznak, és amikor találkozásuk lezajlik, események születnek, akciók és reakciók gerjednek. A lények lényegükkel hatnak egymásra, az eseményekre, a térre, az univerzum egészére.
Ilyen egyszerű. A lélek pedig megnyílik általa, mert a lélek az igazra mindig megnyílik.

08. 08. 6. | Nyomtatás |