Amikor nincsenek előre leosztva a kártyák

Márkos Albert, Szabó Réka

– Hogy jött létre a fesztivál, mik az előzményei?
Márkos Albert: Itt a MU Színházban már 9 éve minden évben megrendezzük a Szünetjel improvizatív zenei fesztivált, amire ezelőtt három évvel táncosokat is meghívtunk, és nagyon jól működött a dolog. Ezen felbátorodva gondoltuk, hogy szeretnénk rendezni egy másik fesztivált, ahol a zenészek és táncosok együtt játszanak.
Szabó Réka: Az alapötlet Bercitól jött, mi már dolgoztunk együtt többször, és együtt veszünk részt a MU Színház művészeti vezetője, Leszták Tibor révén összehívott Művészeti Tanácsban is. A kiinduló elképzelés az volt, hogy valami nagyon egyszerű struktúrát adjunk ennek a dolognak. Egy zenész, egy táncos, húsz perc.
Márkos Albert: Írtunk egy listát, amelyre csomó zenész és táncos neve került fel.
– Akikkel munkakapcsolatban voltatok?
Szabó Réka: Nemcsak azokét. Akiket láttunk dolgozni, akikről azt gondoltuk, hogy az improvizációban jelen vannak, ezzel dolgoznak, vagy nyitottságot mutatnak a műfaj iránt. Fontos volt, hogy erős előadói egyéniségek, kreatív, a téma iránt érdeklődő emberek legyenek. Engem még az is vonzott, hogy generálhatunk valamit, ami nincs. A táncosok felől tekintve úgy látom, hogy a zenészek szűk köre dolgozik csak rendszeresen velünk, abban reménykedtem, hogy ez a kör bővülni fog.
Márkos Albert: Mi, Nina Umniakovval másfél éve dolgozunk együtt, és úgy gondoltuk, hogy ne csak mi ketten legyünk. Később megkérdeztem a Szünetjel fesztivál zenészeit, hogy dolgoznak-e táncosokkal, s kiderült, hogy majdnem mindenki dolgozik. Felhívtuk tehát az általunk választottakat, és találkoztunk. Az első három alkalommal mindenki mindenkivel játszott. Nagyon izgalmas volt, ahogy elkezdtek párok alakulni.
– Mit jelent az improvizáció nektek, miben más a táncban és a zenében?
Márkos Albert: Tizenkét éve kerültem kapcsolatba az improvizációval. Láttam előadókat, akik kiálltak a színpadra, és improvizáltak. Addig nem is tudtam, hogy ez mint előadásmód létezik. Nagyon megtetszett a forma, így én is elkezdtem próbálkozni. Ekkor történt, hogy megismerkedtem Alexander Fangenheimmal, aki mesélte, hogy Stuttgartban minden évben fesztivált rendez, ahol táncosok és zenészek közösen improvizálnak. Ez lett a mintája az Impro-fesztiválnak, bár a stuttgarti program nem ennyire ortodox, a duókon kívül másféle formációk is fellépnek.
Szabó Réka: A tánc oldaláról nézve: Magyarországon ennek nincsen hagyománya. A zenében azért könnyebb a helyzet, mert mégiscsak van egy gyökér, bár tudom, hogy a szabad improvizáció nem feltétlenül kötődik a jazzhez. A táncban azonban ez a gyökér, itt Magyarországon, nem létezik, az elfogadott táncstruktúrában nincs hagyománya, ezért a táncos impro sokkal nagyobb hendikeppel indul. Munka közben jövök rá, hogy nem ugyanaz a táncos improvizáció, mint a zenei. 
Márkos Albert: A zenésznek elég, ha hall, nem feltétlenül kell, hogy lásson is. Mi háttal is lehetünk egymásnak. Sőt, a hangszeres játékban sokkal könnyebb váltani, gyorsan lehet reagálni. Ha játszol egy hangot, bármikor megállíthatod. Ha viszont a táncos tesz egy lendületes mozdulatot, nem tudja elszakítani, viszi tovább a lendülete. A táncos improvizációnak jóval nagyobb a tehetetlensége.
Szabó Réka: Ráadásul ez nemcsak fizikai, hanem érzelmi tehetetlenség is. A táncosnak ahhoz, hogy komponálni tudjon, hogy beillessze magát a térbe, látnia kell azt, ami körülötte történik, nem elég a fülére hagyatkozni. Még ha absztrakt formában dolgozunk is, egy test megjelenése a térben az már színház.
– Van-e receptetek, módszeretek? Valamiféle alap, ahonnan elindultok?
Márkos Albert: Rengeteg improvizációs etűd van, amit én a zenészektől tanultam. Jártam improvizatív zenei fesztiválokra, Nyugat-Európában workshopokon vettem részt, és rengeteg gyakorlatot tanultam. A szabad, nem stílushoz kötött impro például olyan, hogy a térben vagy, hallod a teret, és a hangszeredet használod arra, hogy beszélj.
– Érdekes, hogy a beszéd a metaforája az improvizációnak.
Márkos Albert: Van egy angol szaxofonos, aki azt mondja, hogy az improvizálás olyan, mint egy beszélgetés, csak a beszélgetőpartner és közted ott van a hangszer.
– Nyilvánvalóan másfajta gondolkodásmód ez, mint a jazzban, ahol téma van, szerkezet...
Márkos Albert: Van olyan etűd például, hogy eljátsszuk: olvad a hó, a zöldborsóból főzelék lesz és megesszük, hideg van, vagy épp kisüt a nap a viharfellegek mögül (általános derültség). De lehet szövegre is improvizálni, amit sokszor használnak előadás készítésekor. Ennél absztraktabb forma, amikor a táncos improvizál egy percet, és én azt megpróbálom zenében leképezni. Ez fejleszthető abba az irányba, amikor ezt elcsúsztatják: miközben az egyik fél megfejti a kezdő mozzanatot, a másik már újabb témával rukkol elő.
– És a tánc? Van-e valami kialakult rendje azt improban annak, amit magad számára kialakítottál?
Szabó Réka: Mostanában nem foglalkoztam előadói formaként az improvizációval, viszont nagyon sokat használom darabkészítésnél. Ennyire viszont rég izgultam előadáson, mint most. Abszolút nem tudtam, mi fog történni. Mi Péterrel úgy dolgoztunk, hogy nem terveztünk meg semmit előre. Azt éreztem, hogy ha már improvizálunk, akkor tényleg úgy szeretnék bemenni, hogy nem tudom, mi fog történni. A kiszolgáltatottság és egymásrautaltság állapota izgatott, hiszen ez az, amitől megszületik valami közöttünk, és ami nyilvánvalóan átjön a nézők felé is. Emellett nagyon érdekelt az, hogy táncosként nem pusztán a mozdulataimmal, hanem az érzelmeimmel, a hangommal is jelen lehetek a színpadon.
Márkos Albert: Technikailag úgy lehetne megfogalmazni, hogy az ember állandó döntéshelyzetben van. Ezer dolog közül kell eldöntenem, hogy mi az az egy, amit tenni fogok. Ennek a döntésnek tizedmásodpercek alatt kell megszületnie, de ott van a partner, akire támaszkodhatom. Ő segít voltaképp a döntésben. Lehet vele menni és ellene dolgozni. Itt lép be a közönség. A nézők visszajelzéseiből lehet például érezni, hogy egy többszörösen megismételt dolog meddig feszíthető, mikor válik unalmassá...
Szabó Réka: ... S mikor lendül át egy ponton...
Márkos Albert: Igen. És én még mindig folytatom, és ez a monotónia megint élvezetessé válhat.
Szabó Réka: A zenészek itt nagyon más helyzetbe kerültek, mint amit megszokhattak. Abban a pillanatban, amikor fölmegy a muzsikus a táncszínpadra, önkéntelenül ő is a kép részévé válik. Kellemes meglepetés volt számomra, hogy a meghívottak nagy része hihetetlenül nyitottan és szabadon kezelte ezt a helyzetet, valódi színpadi figurává vált. Élvezetes volt az is, hogy mennyire különböző módon állunk hozzá az improvizációhoz. Van, aki közvetlenül a fizikalitásából dolgozik, van, aki rögtön érzelemmé fordítja át a muzsikát, van aki performance-ot csinál, van, aki a hangkeltésen keresztül kommunikál a zenésszel, van aki a zenész jelenlétén keresztül kommunikál. Már vasárnaponként lenyűgözött ez a gazdagság, szinte láttuk egymás agyműködését.
– Több játékban a táncos Petruska módjára lázadt fel a zenei folyamat ellen, mintha elszakította volna azokat a képzeletbeli szálakat, melyek a zenészhez kötik.
Márkos Albert: Ez a gesztus-imrovizáció lényege: én zenészként egy táncos mozgását lekísérem, vagy viszont. De meg kell tanulnunk egymástól elszakadni, egymást ellenpontozni is. Grencsó István azt mondta tegnap: direkt keveset néztem Esztert, hogy ne tapadjak rá, mert akkor rajzfilm lesz belőle. Bár az is erős és komikus tud lenni.
– Több játékban tért vissza a férfi hangszeres-női táncos képlet. E folyamatokba néhol konkrétan, néhol áttételesen közbeékelődött a hangszer is. Szándékos volt ez az erotikus vonatkozás?
Szabó Réka: Nem volt ugyan cél, de a mi duettünkben biztosan megjelent. Ahogy én láttam, ez a fellépők személyiségén és az adott páron múlt.
Márkos Albert: Nekem sem tűnt fel idáig, de most, hogy mondjátok, a férfi párok közül Ákosék performance felé mentek el, Szilárd pedig hagyományosan, kívülről kísérte Gyulát. Konkrét színházzá tényleg a férfi-nő duóknál váltak az etűdök.
– Fölvetődik, hogy akartatok-e történetet mondani, vagy formai játéknak fogtátok fel az improkat?
Márkos Albert: A mi duónknál ez folyton változik: hol absztrakt a viszonyom a táncoshoz, hol személyes, hol játékos. Úgy játszom Ninával, mint nővel, kollégával, idegennel... De történetszerűen is megfogalmazhatom: ketten összefogunk egy harmadik ellen, aztán az első pár szétválik, most a harmadikkal szövetkezünk. A duóhelyzet miatt itt csak arra volt lehetőség, hogy összefogjunk, s valamit a közönség ínyére, vagy épp bosszantására tegyünk. Untassuk vagy épp megkacagtassuk őket.
Szabó Réka: Én mindig úgy szeretnék absztrakt lenni, ám ez most sem sikerült.
Márkos Albert: Meglepődtem Péteren, hogy milyen helyzet elé állít téged.
Szabó Réka: Eleve színház volt a nyitó szituáció, s nem arról kezdett el szólni, hogy én hogy emelem a kezem, milyen mozdulatot teszek.
Márkos Albert: Kicsit olyan ez, mint a klasszikus balettben. Elmész, megnézed a Hattyúk tavát egy jó előadásban. Bizonyos szempontból nagyon absztrakt, másfelől meg irtózatosan kívánja a történetet. Vannak az ismert technikák, mégis mindenkinek van egy saját nyelvezete, amit használni tud. Én is, zenészként, használok egy nyelvet, és ebből építkezem. A táncos például egy nagyobb részt absztraktabb létezésből indul ki. Például Franczia Gyula klasszikus értelemben nem táncos, nem tanult piruettezni és arabeszkezni, Szkipe tanítványaként egy eredeti mozgásszínházi nyelvet használ. Más táncosok, mint például Réka, sokféle technikát sajátított el. És az megint egy döntés, hogy melyik technikát alkalmazod, vagy éppen arra törekszel, hogy egyiket se használd.
Szabó Réka: Ha lehet, nem veszek elő sablonokat, kliséket. Az tesz boldoggá, ha valami olyan sikerül, ami ott és akkor tud csak megtörténni, ami annak a pillanatnak szól.
Márkos Albert: Van egy improvizációs etűd: most úgy játszom, ahogy rám jellemző. Vagy: most úgy játszom, ahogy rám nem jellemző. Nagyon nehéz, de nagyon jó feladat. Fontos, hogy a saját kliséinket tudatosítsuk, hogy aztán elvethessük őket. Szintén egy angol zenész mondja: azért gyakorlom otthon az improvizációt, hogy egy csomó szemetet, amit nem akarok használni a színpadon, kijátsszak magamból. Ez válasz egyben arra, hogy hogyan lehet gyakorolni az improvizációt.
– Mennyire vettétek játéknak ezeket a húsz perceket? Az tűnt föl, hogy rengeteg inspirált, humoros pillanat volt az előadásokban. Mennyire gondoltatok erre előre?
Márkos Albert: A magyar nyelvben benne van: játszom ma este. Az előadás is játék, csak a hangvétele lehet különböző. De az előbbi példánál maradva a Hattyúk tava is játék. És közben ne felejtsük el Rékát, akinek ekkora lámpaláza régen volt, mint ma.
Szabó Réka: Pont ez az érdekes. Az improvizáció nagyon hasonlít a játékhoz: olyan állapotba kell kerülnöd, hogy nyitott maradhass. Olyankor is, amikor nincsenek előre leosztva a kártyák, hanem most osztódnak éppen. Ez játék, még akkor is, ha nem feltétlenül humoros a formája. Két ember együttes játéka.
– Tervek a jövőre?
Márkos Albert: Az egyik verzió az, hogy ugyanezek a duók legyenek jövőre is, hogy lássuk: egy év alatt ebből a képletből mi alakult ki, hová fejlődött. A másik lehetőség, hogy ne csak duók legyenek, hanem triók és kvartettek is. Szeretnénk ugyanakkor új embereket bevonni, de hogyha sikerül pályáznunk, akkor külföldieket hívnánk, ennek a műfajnak a mestereit. Az biztos, hogy jövőre is szeretnénk megrendezni a fesztivált, de hogy ez milyen lesz, azt most nem tudom.

Michaela Pain, Hargitay Ákos, Sőrés Zsolt, Ágoston Béla

– Mimi, hogy alakult ki a csata a nagybőgőért? Volt ennek valamiféle előtörténete, vagy teljesen spontán jött az ötlet?
Michaela Pain: Igazán nem ismerem Robit, csak párszor találkoztunk a próbák során. Egy olyan festőművésznek látom őt, aki a hangjaival fest. Mikor játszik, én színeket észlelek. Ezekre a Robi által keltett zenei színekre próbálok a saját eszközömmel, a testemmel válaszolni. Ezen felül nagyon érdekel a hangszer maga, mint forma, és az, ahogy ő a hangszerével a térben létezik.
– A hangszerért való küzdelmed tehát nem volt előre megbeszélve?
Michaela Pain: Természetesen tudom, hogy a zenész számára nagyon fontos a hangszere. Megkérdeztem Robitól, hogy hozzányúlhatok-e, és megengedte. Én, táncosként, a hangszert is a testemen át értem meg: azzal, hogy megfogom, érzem a bőgő vibrációját, s ez visszahat a mozgásomra. De közben nem gondolkodom, mert fontos, hogy ne a fejem döntse el, hogy mit fogok tenni. Így visszagondolva olyan, mintha ez a duó-forma egy újfajta rituálé lenne. De a többi duettet is rítusként éltem meg.
Hargitay Ákos Ahogy neked, Mimi, fontos volt a rezonancia, úgy befolyásolta Robit, mikor fejen állva támasztottad a bőgőt. Vagy amikor a hangszer és a zenész közé feküdtél, eltávolítottad őt a hangszerétől, s hogy folytatni tudja a játékot, közelebb kellett kerülnie hozzá.
– Robi pedig érzékelte, hogy nem hátrálhat meg. Tovább kell folytatnia azokkal az eszközökkel, amik megmaradtak számára: a láb alatti húrokon vonózva. A bőgő ráadásul az emberi formához legközelebb álló hangszer.
Sőrés Zsolt: Úgy nézett ki, mintha egy fétistárgy lenne, amit ketten körbejárnak. Robi pedig már nemcsak zenészként, hanem a mozdulataival is benne volt a játékban. Nem a zenész és a táncos között, hanem a hangszer körül alakult ki egy érdekes játék.
– A hagyományos szerepek feloldódása vagy a közvetítőként használt hangszer számomra azt veti fel, hogy különféle közös nyelvek alakulhatnak ki a két művészet határán.
Hargitay Ákos: Mi éppen ezzel kísérleteztünk. Engem nagyon érdekelt a membrán munkája. A legelső, ami megfogott, hogy Zsolt egészen hétköznapi tárgyakat használ a hangkeltéshez. Ilyen a habverő, de van például egy szemöldökcsipesze is. Magát a membránt pedig kb. háromszáz forintból lehet összehozni, és ha megfelelően van beállítva, furcsa dolgokra képes. Az egyszerűbb testfolyamokat, a nyelést, a szívhangokat simán leveszi. Döbbenetes volt így, kierősítve, effektekkel kiegészítve, zeneként hallani a saját szívemet. Közös pont még, hogy én is nagyon sokszor használok tárgyakat tánc közben. Fontos mankót jelentenek számomra. Nem mintha nem tudnék csak testből dolgozni, mégis úgy használom őket a színpadon, ahogy egy zenész a hangszerét.
– Végül is minden hang hozzád, a te mozgásodhoz kötődött.
Hargitay Ákos: Ez volt a szándékunk. Az érdekelt bennünket, hogyan válhat a táncos is zeneszerzővé. Ez persze nem új dolog: a táncosról lehet hangmintákat venni, ezt gerjeszteni, keverni, különféle programokon átfuttatni, de én ezzel most szembesültem először.
– Mennyiben vált a technika és a gazdag tárgyhasználat élő eszközzé a játék során?
Hargitay Ákos: Mivel az elektronikus zene bármilyen tárgyat hangszerré avathat, ezért a lehetőségei jóval tágabbak a többi instrumentumnál. Ettől helyenként performance jellege lett a duónknak. Ez nem baj, mert fel kell, hogy merüljön kérdés: mi az, hogy tánc-improvizáció és mennyiféle lehet. De ugyanakkor én mégis elsősorban táncosnak gondolom magam, ezért a tárgyakhoz és színházhoz fűződő vonzalmam ellenére, tervezek egy előadást, ami pusztán a testről és esztétikus mozgásról fog szólni. Mi persze ma állandóan ki-be léptünk, táncból performance-ba vagy színházba és viszont, esztétikáról szó sem volt.
Sőrés Zsolt: Dehogynem. Szerintem az improvizációnál maga a produkció határozza meg a saját működését. Óhatatlanul van egy metanyelv, ami létrejön, és ez működteti a produkció esztétikáját.
– Amit ti azzal vezettetek be, hogy a kezdéskor majdnem civilként csodálkoztatok rá a közönségre. Béláék viszont már elkezdték az akciót, mikor mi, nézők, bejöttünk a térbe...
Hargitay Ákos: Az a tapasztalatom, hogy nagyon nagy segítség, ha az ember őszinte, nem próbál titkolózni. Ebben az értelemben nem működik az esztétizálás. Én vagyok a táncos, bemegyek a térbe, és ott baromi szépen fogok mozogni, mert tudok. Ezzel szemben nagyon sokat segít a nézőnek, ha az ember a hibákat nem titkolja el, hanem vállalja, sőt, ha lehet, felhasználja.
Sőrés Zsolt: A hibák kapcsán a szakirodalomban van egy megjegyzés: ha a zenében egy hiba létrejön az improvizáció folyamán, akkor azt föl kell használni, nem szabad megijedni tőle. Ha megismétled, már nem tűnik hibának.
– Visszautalva Mimi felvetésére: a játék vagy a rituálé felé billen el a mérleg serpenyője? Vagy nem kell ezt eldönteni?
Ágoston Béla: Ha van egy derűs pillanat, akkor azt meg kell tudnunk ismételni, mint a hibát is, hogy boldoggá tegyük a világot. De általában a játékban is a komolyság visz előre.
Michaela Pain: Főként a néző oldaláról fontos, hogy ő mit akar meglátni ezekben a duókban, a saját életét, élményeit milyen mértékben rakja bele a látottakba. Az egyik röhög, a másik meg komoly, és nem érti, hogy a mellette ülő miért kacag.
– Béla, mintha nálatok a kettő tényleg együtt lett volna jelen. A lerakott basszusklarinét jelként hatott...
Ágoston Béla: Az első próba végén jutott eszembe, hogy legyen szétszedve a hangszer. Régóta foglalkoztat, hogy milyen módon tudok úgy felépíteni egy muzsikát, hogy a hangszer darabjai külön és együtt is működjenek. De maga a formula nem akart mondani semmit. Milyen mázli, hogy ez a hangszer öt darabból áll. Sokkal bonyolultabb lenne a tánc is, ha az embernek három lába lenne. (Derültség.) A második próba arról szólt, hogy milyen maga az összerakás és a szétszedés, és hogy erre Andrea hogyan válaszol. Azt beszéltük meg előre, hogy, ha ő felőle jön valami jelzés, vagy ha én maradok egy adott zenei anyagon, akkor milyen gyorsan reagáljunk. Vagyis nem a konkrét válaszokat terveztük meg, hanem, hogy egy-egy jelzés körülbelül mennyi ideig tartson, a reakcióidő mit enged meg és mit nem.
– Egy térben voltatok, és mégis, mintha fizikai kapcsolat nem lett volna köztetek. Milyen érzés, hogy zenészként nem a tér szélén állsz, hanem majdhogynem színészi minőségben vagy jelen a színpadon?
Ágoston Béla: Mindvégig arra törekedtem, hogy hangforrás maradjak. A próbákon Andrea is „csak” zenészként kezelt, de ma, amikor rakosgattam össze a darabokat, olyan svunggal jött el mellettem, hogy nem lehetett nem észrevenni. Ha némi fal még ezen felül is észlelhető volt közöttünk, azért lehetett, mert sok dolog nekem is új volt a hangszeren, és elpepecseltem vele. Valami effekten rajtamaradtam, mert nagyon tetszett, de ennek a lehetőségét előre tisztáztuk egymással.
Sőrés Zsolt: Nagyon élveztem ezt a formát, de persze azért törekedtem arra, hogy elsősorban hangforrás legyek. Ilyen értelemben bizonyos különbségeket megtartottunk egymás között. Mégis, úgy fogtam fel kettőnk produkcióját, hogy az tisztán, zenei szempontból is duó. A kedvenc példám erre: a műfaj egyik mesterének, Derek Bailey gitáros közös CD-t jelentetett meg a táncos Min Tanakával. Az élő felvétel egy olyan térben készült, ahol a tánc közben recsegett a hajópadló, így a táncos is részt vett a hangkeltésben. Ezért lett a CD a gitáros és a táncos duója. Ebből talán világos, miért volt fontos nekem, hogy Ákos is hangképző legyen. Ezeket a kapcsolatokat szerettük volna minél jobban, minél több rétegében átjárni a közös munka során.
Ágoston Béla: A Millenárison egyszer rosszul légtelenítették a fűtésrendszert, és a színpadot odatették mellé. A csövek a fejem fölött haladtak. Ahogy játszottam, folyamatosan ment a levegő. Olyan volt, mintha a fülesbe kaptam volna egy jelet.
Sőrés Zsolt: Én is pontosan így jártam, sőt kritikaként megjelent, hogy a Sőrésnek ezek a csövek hatottak a játékára. Nem lehetett kikapcsolni, ezért úgy játszottam, hogy a fűtést is belekombináltam. Sörés Zsolt: hegedű, elektronika, fűtés. Jó, ha az ember az ilyen helyzetet az előnyére tudja változtatni.

08. 08. 6. | Nyomtatás |