Taníthatatlan tudomány

A jó évtizede nemzetközi terepen mozgó Gál Eszter otthona mostanában a Szibéria nyugati határán, pontosabban az Ural vidékén fekvő orosz város, Jekatyerinburg. A hely messzinek tűnik, ám iskolája élénk külföldi kapcsolatokat ápol, így az intézmény fogadhatott már francia, holland, svéd, amerikai, angol és kanadai vendégtanárokat is, míg az ott alkotott produkciók ugyancsak megjelentek a nemzetközi fórumokon, így London, Amszterdam és Chicago fesztiváljain. Egy dán napilap pedig egyenesen azt írta, hogy a jekatyerinburgi tanoda „az orosz kortárs tánc igazi otthona”. Tökéletesen fölcsigázták hát az érdeklődést, s hinni lehetett, hogy a MU Színház talán kicsi is lesz. De nem. A programot különben úgy alakították, hogy először a mester, vagyis Gál Eszter mutatta meg magát; új darabot hozott, amelyben kis időre ő is feltűnt.
A Blink színpadáról, ahogy a cím is sugallja, egy hatalmas emberi szem tekint felénk. Tényleg egy. És természetesen hátul, középen van. A videó felvétel (Koroknai Zsolt látványtervező munkája) úgy készült, hogy nemigen tudni, melyik szemet látjuk. Mintha legalább is a múlt időkben sorvadásnak indult, s emberi lehetőségeinket máig meghaladó szervet, azt a bizonyos harmadik szemet akarná szimbolizálni. Akárhogy is, e merengő, nyugodt (fél)tekintet valamilyen külső, magasabb nézőpontot sugall. Az egyszerű fekete ruhájában besétáló Gál valószínűleg ezt a kívülállást jeleníti meg a koreográfiai szerkezetben. Mezítlábas belépőjében a hirtelen fordulatok hirtelen megállásokkal, a spirális földre ereszkedések, talajon perdülések gyors emelkedésekkel váltakoznak, míg egy-egy perctöredékre a merengés nyugodalma borul. Úgy tűnik, a szóló tulajdonképpen egy sajátos, belső párbeszéd a szemekkel, minthogy a háttérből ránk pillantó szem (vagy a párja?) a földre vetítve is látható. Végül, amint Gál mellé telepedik, majd hosszan bámulja, a jelenség föloldódik. Ezzel nagyjából a szóló is véget ér, s a csöndet, amelyet csak a szívdobbanásokból generált ritka jelek szakítanak meg, innen – Dóra Attila computeres műveként – különböző eredetű zajok: búgások, zizegések, kongó-bongó szerkentyűk misztikusnak tűnő effektjei, elkalandozó emberi hangok és egykor volt szomorúan nyers dallamok töltik be, ám az egész végtelenül halk, mintha csak egy másik világból szűrődne ide. E távoli (vágyott?) létezéspont színbéli megfelelője a háttérben, az áttetsző függöny mögött fölsejlő figura, aki mérhetetlenül lassan, szinte lebegve tölti ki az irreálisnak ható teret, míg közvetlenül előttünk két nő és egy férfi mozgásvariációi, összekapaszkodó vagy egymásra rímelő sorozatai követik egymást. A hajlékony vonalak azonban időről időre „kiegyenesednek”: hol kitartott pózok, hol jelentéses megállások szabdalják meg a koreográfiai mintázatot, hogy aztán az előadók a legszokottabb módon távozzanak a színről. E váltások végigvonulnak a darabon, s a világítás hasonló ritmusú változásaival erősítve igazolják az alkotói alapvetést: „Minden pillanatnyi sötétség lezár és egyben megnyit egy történetet. Minden változik egy szempillantás után, semmi sem állandó.” De miért, hogy most mégis minden hasonló, hogy egyszer csak a változásban is az állandóság dominál? E kényes belső fordulattal akár egy magasabb gondolati szintre is juthatnánk, ám a minőségi váltáshoz nagyon kellene valami. Talán némi rövidítés. Vagy a megfelelő helyeken bizonyos tónusbeli erő, amely érzékelhető hangsúlyrendet teremtene a műben. Akkor levegőhöz jutnának azok a finom kidolgozású, gondosan árnyalt részletek, amelyek most sorra belevesznek a csöndesen hömpölygő mozgásfolyamba. A lassan sötétbe boruló záró kép viszont bizonytalanul imbolygó sziluettjeivel segít egységbe zárni a látványegészt, így a darab végül valamilyen álomízű lírai hangulatban teljesedik ki. Egyébként csodálom, hogy az előadók (László Mónika, Daniel Racek, Ayara Hernandez és Molnár Tíbor) képesek memóriájukba vésni a koreográfiai tudnivalót, hogy nem gabalyodnak bele az állandó váltások és visszatérő formák végtelen sorába, hiszen e téren most a hangzó anyag is csak szerény támasztékot nyújthat. Nem sokkal könnyebb azonban az orosz növendékek feladata sem.
Az M5 címmel bemutatott darabban persze éppen öt fiatal szőkeség abszolválja a leckét, mégpedig mára feledett precizitással, fegyelemmel, a legapróbb részleteket is tisztelő odaadással. Talán csak az olykor szinte ridegségig menő komolyság volt a kelleténél több, s némileg érthetetlen is. Talán ez is Szibéria!? – A kortárs tánc világába láthatóan különböző előképzettséggel és tapasztalattal érkező lányok között akadt olyan, aki baletten edződött – s egyetlen kivételként olykor még el is mosolyodott kicsit – aztán volt jó adottságú, ám kevésbé technikás növendék, s akadt egyelőre még kissé nyers, kidolgozatlan mozgású leányzó is. Vajon a modern tánc tanára melyiküket veszi szívesebben munkába? A válasz korántsem egyértelmű. – Most azonban a sokféleség fölé nőtt az egységesítő szándék, amely részint művészi, részint pedagógiai célzattal közös produkcióba terelte a fiatalokat. A feladat megoldása pedig nagyon jól sikerült, az alkati és előtanulmánybéli sokféleség ellenére a mozgáselemek kivitelezése egyöntetűvé kerekedett. Gál láthatóan nem félti átadni saját tudományát; növendékeit megannyi variációval, a gurulások, felállások, földet érések tucatnyi módjával ismerteti meg, miközben a sajátjáéhoz hasonló rendkívüli állóképességet alakít ki osztályában is. A színpadi szürkületben meg-megcsillanó lurex ruhácskák szolid ünnepélyességet kölcsönöznek a koreográfiának, amely szerkezetét illetően elsősorban rövid etűdök hosszú sorozatának tűnik; afféle iskoladarab tehát, amelyben minden növendék domboríthat. És az előadás végére tényleg kiderül, hogy a jekatyerinburgiak bárhol a világon bekapcsolódhatnának egy kortárs csapat munkájába, hiszen naprakészen tudják, ami máshol is fontos lehet. A tapasztalat azonban fölvet néhány kérdést.
Vajon a vendégtanárok világjárása magával hoz bizonyos uniformizálódást is? (Némely jelét régóta érezni!) Vagy a folyamat egyszer megfordul, s a hasonulás tendenciáját az egyénítés követi? Tehát mondjuk Jekatyerinburgban vagy más orosz városban kialakul egy olyan társulat, amelyik fel van  vértezve mindenféle kortárs technikával, ámde a bázis valamiképp nagyon is sajátos, helyi színekkel árnyalódik? Mintha a jelenség némileg rímelne egy régmúlt időszakra, mintha az orosz balett francia hatásokból táplálkozó kialakulása, majd az ekkoriban eszmélő fiatal orosz alkotók-előadók nyugati kiáramlásának, ám később is igen jellegzetes stílusának példája azt mutatná, hogy mindig működnek bizonyos megfoghatatlan erők, amelyek átlényegíthetik a dolgokat. Mára például a francia és az orosz balett képzés némileg eltérő módon trenírozza alanyait, kissé távolabbról azonban úgy tűnik, hogy a balett helytől és időtől független képződmény: nyelvezete minden tekintetben internacionális. Vajon a mindenkori kortárs tánc is hasonló utat jár majd be, s közben hasonló módon kitermeli saját kliséit, modorosságait is? (Ennek jeleit sem lehetne tagadni.) Annyi különbség azonban mégis akad, hogy a kortárs technikák jóval nagyobb szabadságot adnak művelőiknek, az egyéniséget meg a tudást illetően is. Ezért lehet, hogy oly igen különböző korú és (test)alkatú emberek mozognak a terepen, sikerrel. Vagyis a kortárs tánc nem arisztokratikus. És iskolái sem. Egyelőre. Bár, ha a korai (meg a későbbi) modernekre gondolunk, könnyen úgy tűnhet, hogy valamiképp minden maradandóvá akar válni, hogy minden emberi mű klasszifikációra tör. Miért lenne kivétel éppen az, amit ma kortárs táncként ismerünk?
Egészen más asszociációkat kelt a Stigma című előadás. Először is a művészeket illetően, meglehetősen jó érzékkel, úgy hirdették: Sámán Színház és Pina Bausch növendékei. Már most ha a részletesen adatolt prospektusban sorra vesszük a szereplőket, kiderül, hogy kilencből heten érintettek az esseni iskolát illetően, de hogy múlt vagy jelen időben kell-e érteni a dolgot, azt – egy kivétellel – nem igazán tudni. Pedig a Sámán Színház is ekképp nyerne formális alakzatot. Így csak találgatni lehet, hogy mit is látunk a színpadon. Társulatot? Növendék bemutatót? Avagy a világban szétszéledt szabadúszók aktuális közösségét? Egyébként statisztikailag is igen tanulságos lenne, ha Bausch nevével hirtelen a világ valamennyi produkcióját fölcímkéznék, amelyben az előadók közül tanulás céljából valaki valaha betette a lábát az esseni intézménybe! Most alkotótársi nyomatékul itt van ugyan Lutz Förster is, a Wupperthali Táncszínház őstagja, aki előadóként, tanárként, intézményvezetőként szép pályát futott be, koreográfusi tevékenységével azonban eddig mintha főként társ maradt volna. Nem tudni persze, hogy Förster és Magyar Éva hogyan osztozott az alkotói munkában, a végeredmény azonban eléggé bánatos. Sőt, lehangoló. A jelzők azonban nem arra a sötét tónusú képre vonatkoznak, amelyet a színpadi építmények és fények együttese ad.
Valamilyen településféle mutatja magát a színen: házai között villanypózna, vezetéke a messzeségbe fut. Vágy és reménytelenség fut vele. E képből tulajdonképpen kinőhetett volna valamiféle lírai gondolatsor, hogy finoman magához színezve a darab minden elemét értelmet adjon az egymásra következő jeleneteknek, összerendeljen elkülönülő részleteket. A lehetőség azonban hamar odaveszett. Helyette régi recept szerint lépdelnek tovább a színi elemek, vagyis a táncot, a mozgásos akciókat kollektív rajzolás (olykor írás), kiabálás, izgatott rohangálás s főképpen és menetrendszerűen verselés töri meg. A szövegtől azonban leginkább szenvedni lehet! A modorosság és a gyermeteg komolykodás elegyéből kelt sorok bizonyos beavatottság képzetét keltik, némelykor ugyanis mintha valamelyik ezoterikus műből koppintották volna, ám mindannyiszor gyors kanyart vesznek a banalitás felé. Nagy teher ez az irodalmias toldozgatás; nem összeköti, inkább szétszaggatja az amúgy is bizonytalan kimenetelű részleteket. A szerény és nem túl eredeti mozgásanyag sem dolgozhatta össze a technikailag is különböző eresztésű társaságot. Leginkább talán még a drámapedagógiai jellegű epizódokban volt elemében a csapat, de az egészből nem lett valódi előadás, nem lett színház. A Stigma görcsösen erőlködő bemutatójából végül is – Monori András zenéjével – a zenekar került ki győztesen.
A jekatyerinburgiak és az esseniek előadása után megfogalmazódik a kérdés: mit közvetít az iskola? Mire taníthat meg egyáltalán, s mire nem? Úgy tűnik, a legbiztosabb pont maga a technikai bázis; ennek tematikáját viszonylag egzaktan föl lehet építeni, át lehet adni, számon lehet kérni. A mozgásanyaggal való intenzív és következetes munka e mellett kialakíthat egyfajta koreográfiai gondolkodásmódot is, amely hatalmas biztonságot adhat a részletek kidolgozásában. Az iskolák másik fajtájának többnyire már a céljai is mások. Gyakran nem is formális keretek között, és nem előre kigondolt tematika szerint képez. Többnyire egy-egy karizmatikus személyiség köré gyülekező tanítványi csoportból alakul ki, vagy épp magát a csoportot kezdik iskolaként emlegetni. Amit ily módon tanulni lehet, különleges és egyszeri, inspiratív és végletes, és sohasem jósolható meg, hogy az „iskolától” távolodva mennyire kamatoztatható. Legnagyobb titka a varázslat, amelynek tudományába a szűk tanítványi körből is csak kevesen avatódhatnak be. Ez valami mélységi, nem az értelem szerint való alkímiai művelet. Nem tanítható. A Stigma előadása Bausch-t megidézve a lehetetlenre vállalkozott.

Blink

Videó és látványterv: Koroknai Zsolt
Fény: Bánki Gabriella
Zene: Dóra Attila
Rendező: Gál Eszter
Előadók: László Mónika, Daniel Racek, Ayara Hernandez, Molnár Tibor, Gál Eszter

M5

Zene: Dóra Attila
Fény, koreográfus: Gál Eszter
Előadók: Elizaveta Babkina, Anna Eremenko, Maria Gostyeva, Maria Kolegova, Nadezhda Mikhaylova

Helyszín: MU Színház

Stigma

Versek: Heather Hermant
Fordította: Karafiath Orsolya
Díszlet: Csanádi Judit, Vetlényi Zsolt
Jelmez: Velich Rita
Zene: Monori András
Fény: Pető József
Társkoreográfus: Lutz Förster
Rendező: Magyar Éva
Előadók: Blaskó Borbála, Chris Breuer, Félix Bürkle, Ana Chon, Czétényi László, Jörg Mitgutsch, Lorca Renoux, Szabó Csongor, Széphegyi Szilvi
A verseket felvételről elmondja: Margitai Ági, Susannah York

Helyszín: Thália Színház

08. 08. 6. | Nyomtatás |