Évszakok varázsában

– Eddigi munkáiban többnyire klasszikus drámai szövegekből indult ki, most azonban egy lírai alkotást választott alapanyagul. Új rendezői magatartásról van szó, vagy egyszerűen csak beleszeretett Donelaitis remekművébe?
– Valóban szerelmese lettem a műnek. Nagyon régen készültem már arra, hogy egyszer színpadra vigyem ezt a darabot. Véglegesen a Shakespeare-ciklus után döntöttem úgy, hogy belevágok. Nehéz volt a feladat, ezért nehéz róla beszélni is. Donelaitis műve nemzetem gondjait, örömeit, múltját és jelenét boncolja kivételes erővel. Egy falu négy évszaknyi nyomorúságából ebben a négyórás előadásban kettőt tudtunk feldolgozni. A többit csak felidéztük. Ennyi fért bele. Az eredeti eposz 2997 hexameternyi hosszúságú, és négy idilli képben idézi meg egy 18. századbeli falu életét. A művet nemzeti kincsünknek tekintjük, s a kötet megtalálható minden litván család könyvespolcán. A gyerekek már az iskolában kötelező olvasmányként ismerkednek meg vele. Őszintén be kell vallanunk azonban, hogy elérte a kötelező olvasmányok szomorú sorsa: kötelességtudatból olvassák. Pedig megrázó erővel idézi meg az ábrázolt kor szellemét, ahogyan azt Thompson és Kleist is tette. Donelaitis ugyan lírai alapállásból, de nagyon is drámai művet alkotott. Mi ezt a formát szerettük volna felidézni, és közel hozni a legfogékonyabb nézőkhöz, a fiatalokhoz. A szereplők többsége kezdetben nem szimpatikus. Falusi népség, akik fokozatosan, szenvedéseik révén nyerik el együttérzésünket. Mi ezt a folyamatot láttuk a legfontosabbnak a műben. Éhezés, iszákosság, omladozó házak, szegénység, az urak szolgáinak packázásai, bűnök és megtorlások feszegetik a mű lírai kereteit. Az Évszakok hősei azért vihetők színpadra, mert élethűek, nincsenek megterhelve szentimentális sztereotípiákkal. Élethűek mindennapi cselekedeteik is. Mentalitásuk évszázados szokásaikból, életvitelükből fakad. Donelaitis nemcsak ábrázolja ezt a világot, hanem morális eredőit is felmutatja. A költemény így nemcsak lírai reflexiója egy adott kornak, hanem máig érvényes tanulsága is van. Ebből indultunk ki. Az általunk ábrázolt jellemek igencsak egyszerűek: jók vagy rosszak. Ezt igyekeztünk árnyalni, felmutatni az akkori élet általunk elképzelt dinamikáját, a költeményből kiindulva megemelni az ott megjelenő hétköznapokat.
– Hogyan dolgozott az archaikus szövegen? Milyen előzetes koncepciója volt az előadásról? Képeket álmodott, helyzeteket gondolt el, vagy a színészekkel közös keresés eredménye az előadás?
– A felkészülés hosszú munkafolyamatot jelentett. Sokat olvastam hozzá. De tudja, az én agyam úgy működik, mint egy raktár. Amit látok, hallok vagy olvasok, azt mind el is raktározom. Amikor pedig egy konkrét dologra készülök, előhúzom emlékezetemből a szükséges információt. És emellett még mindig ott van a könyvtáram is. Az Évszakoknál először is mindent le kellett egyszerűsíteni. Összeállítottam egy sztorit, ez lett az előadás alapja. Aztán a színészekkel együtt felépítettünk ebből egy jelenetsort, és megtaláltuk hozzá a megfelelő színpadi eszközöket. Ennyi. De ez persze korántsem volt ilyen egyszerű. Mivel Donelaitis gyakran használ túl erős színeket, sűrűn váltogatja a tempót, ezzel be is határolja a mindennapi cselekvéseket megjelenítő eszközöket. Néha szándékosan lassítottunk, hogy átélhetővé tegyük az egyes jelenetek mögött rejlő gondolatokat és költészetet. Donelaitis lírája mély reflexiót rejt magában, ugyanakkor könnyed iróniát is. Ehhez igazodtunk, és ehhez igyekeztünk a megfelelő színpadi eszközöket párosítani. A szövegből azokat a részeket használtuk fel, amelyek a maguk természetes egyszerűségével jellemzik egy falusi közösség életvitelét.
– Hogyan választotta ki az Évszakokhoz a színészeket? Egy előre elgondolt koncepcióhoz keresett megvalósítókat, vagy olyan alkotótársakat választott, akik sok szempontból saját alkatukra formálták feladataikat, s így alakították a születő előadást?
– Nem kellett nagyon körülnéznem, a színészek ott voltak a színházban. Fiatalok, és ez a lényeg.  Hatalmas lendülettel láttak a nehéz feladathoz, a darab mindenkit megmozgatott. Mindenki saját magát hozta, és így formálta a figurát. Rengeteg munka és szorgalom van az előadás mögött.  Január közepén vendégszerepeltünk vele Portugáliában a Teatro s. Joäoban, de akkor még nem állt össze. Végleges formáját csak otthon, a Meno Fortas színházban nyerte el az előadás a február 7-i bemutatón.
– Előadásaiban számos rituális mozzanat is felfedezhető. Ez az előadás gerincét alkotó, előre megtervezett elemként funkcionál, vagy az előadás során lassan kibomló hatásmechanizmusok nyomán alakul ki az az érzésünk, hogy rituális váza is van az előadásnak?
– Mindig ezt kérdezik. Nem tudatosan formálom ilyenné az előadásokat. Nem is hiszem, hogy ilyenek lennének. Én egyszerűen csak olyannak olvasom és látom a művet, amilyenné az az előadás végső formájában válik.   
– Előadásai nem tartoznak semmiféle ismert színházi irányzathoz. Nagyon is egyediek, leginkább az erős emóciók, a helyhez kötött kulturális idiómák jellemzik őket. Azonban ahogy a színészek megszólalnak, az leginkább az általunk is ismert orosz színészkultúrához. áll közel. Kikből merít leginkább? Mejerhold, esetleg Brook?    
– Nézze, én mindig is a magam feje után mentem. Már gyerekkoromban is kezelhetetlen voltam: nagyon makacs és magabiztos. Nem lehetett semmit rám erőltetni. Szó sincs Mejerholdról, Sztanyiszlavszkijról vagy Brookról. Nem járok színházba, nem tudom, mit csinálnak a többiek. Én ilyennek szeretem azt, amit csinálok, bárhol is dolgozzam, otthon vagy külföldön. Mindenhol a magam elképzelését adom, azt, amit mondani akarok. Nem biztos, hogy ez helyes, de már öreg vagyok ahhoz, hogy változtassak. Most nézzek körül, most kezdjek el színházba járni, ha már eddig nem tettem?
– Ha jól tudom, saját zeneszerzővel dolgozik. A zene, amely előadásainak fontos alkotó eleme, a próbafolyamat melyik fázisában kerül bele az előadásba?
– Az Évszakok zenéje nagyrészt eredeti hangszerelésű, és a próbafolyamat során érte el végső formáját. A klasszikustól a népzenén át sok kortárs motívumot, pillanatot idéz fel bennünk. Nagyon is mai alkotásnak vélem. A fiataloknak szól, azok pedig erre fogékonyak.
– Ön szerint van a színjátszásnak valamilyen nemzeti jellege, vagy – hasonlóképpen a tánchoz vagy a filmhez – internacionális művészetnek tekinthető? Másképp hatnak előadásai a litván közegben, mint a nemzetközi porondon?
– Nem hiszem, hogy másképp hatnának. Az üzenetük egyértelmű. Nézze, mi színházat csinálunk, a színház a közönségnek szól, a színházat látogató emberek pedig valamilyen módon mindenütt hasonlóak. Azért járnak színházba, hogy szórakozzanak, feltöltődjenek, más és más élményeket gyűjtsenek be. Lehet, hogy léteznek különbségek a színészi technikák elsajátításában, a nyelvek megértésében, amit a tánc és a film könnyebben le tud küzdeni. De az előadásnak számtalan rejtett zuga lehet, amit mindenki máshogyan él át. Az a színház, amit elképzeltem, és amit a kezdetek óta csinálok, nem ilyen kérdéseket vet fel. Mi játszunk és dolgozunk. Ha van mit közölnünk, ha vannak gondolataink, akkor nem nehéz dolgozni. Mi is változunk, hazudunk is akár, mint mindenki más, mert ilyen a világ. Tele van spekulációval. Kár ezt kiszínezni, szépíteni. A Szovjetunió nagy volt, volt mit felfedezni benne. Mára már az odavezető utakat is lezárták. Vannak helyek, ahova már csak úgy soha nem juthatunk el. Néha nosztalgiázom. Nincs többé Jugoszlávia, ahol felfedezhettük magunknak a világot. De van más. Ki gondolta volna például, hogy egyszer a világot Litvánia is érdekelni fogja?
– Hisz az egységes európai kultúrában? Vagy az eltérő nemzeti jelleget, a régiók közötti különbségeket érzi hangsúlyosabbnak?
Bármennyire is nemzetközi nyelv a színház, mégis fontos a nemzeti identitás megtartása. Azt szeretném, hogy a litván színház maradjon meg litvánnak, és így váljon Európa részévé.

08. 08. 6. | Nyomtatás |