Szemerédy Virág (19692001)

Amikor egy héttel ezelőtt megmondták, hogy elmentél, felforgattam az egész lakást, hogy valamilyen képet találjak Rólad. Alig találtam valamit. De Neked talán nem is volt szükséged a fényképekre, nem szorultál rájuk. Beleégtek a vonásaid az ember emlékezetébe. A bájos kancsalságod, a durcád, a széles, őszinte, kicsit mindig szomorú mosolyod. Igazi voltál, mert magad maradtál a színpadon is. Úgy játszottál szerepet, hogy annak testét a magadéból építetted fel. A magad megkínzott és törődött anyagából. Tudtuk, akik ismertünk, milyen beteg vagy. Tudtuk, hogy a betegség milyen alig elviselhető periódusokat hasít ki magának az életedből, és megrendülten láttuk, micsoda emberfeletti erővel harcolsz ellene. Minden új szerepben, minden színrelépéssel egy-egy újabb győzelmet arattál ebben a rettenetes küzdelemben.


Amikor Margitka voltál Pintér Béla Kórház Bakonyában, az a kortalan, reménytelen, szeretnivaló asszony a karjában egy selejtes tűvel bevezetett infúzióval, aztán ugyanott betyárnő, aki úgy beszélt az Igazi Férfiról, hogy az ember alatt összecsuklott a szék, akkor az Te magad voltál. Az esendő, a múlandó és a győztes, a kalapján injekciós tűkből rakott glóriával tündöklő betyár. Akinek végül már néhány lépést megtenni is pokoli fájdalmakat okozott – de mindez mindig elmúlt arra a néhány mágikus órára a színpadon. Aki végül csak egyetlen suta kis cipőt hordott, mert másban már járni se tudott. Utoljára Margitka voltál, és először Margitkaként hiányoztál a színről.
Megfagyott szívvel veszem most leltárba, minek nem látlak többé, mert nem vagy többé. Szilánkok, gesztusfoszlányok, mondattöredékek torlódnak a fejemben. Elomló, rajongó vigyorral azt mondod: Misa plebányos, az öledben laptoppal bejelented, hogy: Pomáz, aztán: Ördöngősbükk, üvöltesz fejeden démoni fejdísszel a kupica csodaforrás-víz megivása után, flegmán bejelented a vőlegény hajszínét a Dibukban, a gyertyával vacakolsz a Damaszkusz felé sötétjében, Micimackó vagy barnára kent orral. Évekig még nem jelent problémát, hogy pontosan felidézzem a hangod. A tekinteted. Évekig még elszorul a torkom, ha széjjelnézek a Szkéné, az R. S. 9 büféjében, és nem látlak sehol.

Tisztán látlak még: egyetlen reflektor halvány fényében ülsz ócska pongyolában, mint az utolsó előadásodon is, amely után egy héttel már igaziból kómában fekszel egy kórházi ágyon, a fejedben igaziból is az jár talán, hogy ki tudja, meddig élsz, Margitka, az öledben rádióval – Kedves hallgatóink etc. – aztán felcsendül az a gyönyörű kalotaszegi dal, s nekem folyni kezd a könnyem.

 

 

A temetőkapu végleg ki van nyitva
Azon visznek bé engem, sej
Abba a fekete sírba.

Csak ülsz, nem csinálsz semmit, de betöltöd a színpadot, ha kidöntenék a falakat, a várost is betöltenéd, ahogy görnyedten kapaszkodsz a hangba, abba a fájdalmas énekbe, ebbe a gyönyörű, nyomorult életbe Virág. Nem lehet nekrológot írni, csak összetörten utánad kapni, hiszen csak most kezdődött volna el minden igazán. Felidézni a mondatokat a Dibukból, amelyek olyan varázsosan hangzottak a szádból arról a fiúról, aki hosszú életre teremtetett, mégis egy pillanat alatt kettészakadt az élete. Sóhajtva kérdezted aztán: “hová repült el életének többi része? Hová beszéde, amelynek el kellett némulnia?” Hová? Nyugodj békében, Virág, Gitel, Margitka, Micimackó.

Halász Tamás

Szemerédy Virágot 2001. október 31-én kísérték utolsó útjára Szabadkán.

08. 08. 5. | Nyomtatás |