Színészek a képeken

A szövegátformálás kiindulópontja a nyitójelenet megváltoztatása: a Bárónő utolsó monológjának (beszédének) módosított változata kerül az előadás elejére. Ez a rövid monológ (túl azon, hogy a közelmúltban a Bárkán zajló sajnálatos eseményekre utalva rögtön megteremti a színházcsinálásra vonatkozó asszociációk alapját) megváltoztatja a mű szemléletét, mivel az egész történetet visszaemlékezésként jelöli meg. Innen kap értelmet a címként választott “előhívás” szó is: részint az emlékek felidézésére utalva, részint az emlékeket megidéző fotográfiák előállítására vonatkoztatva. (Maga a fotó a Mackenzie-szöveg ötlete, de nem vetített diaképként – ez túl didaktikus lenne; helyette az előadásban a kép rögzítésének pillanata a hangsúlyos: vakuvillanások tagolják és választják el egymástól az egyes jeleneteket.)
Bérczes megtartja ugyan a sárban talált, még a beszédre is alig képes komorna szocializálásának történetét, de annak elmesélése helyett részint a helyzetgyakorlat-szerű szituációk kiszélesítésére, részint az egyes jelenetek átvitt, az adott szituáción túli értelmének kidolgozására helyezi a hangsúlyt. Előbbi ugyan tartalmát tekintve szorosabban kapcsolódik magához a történethez, ám a hangsúly az emóciók minél érzékletesebb megjelenítésére kerül (így a szöveg vulgárpszichológiai “fordulatai”, társadalomkritikának szánt töltése és krimielemei egyaránt háttérbe szorulnak). Utóbbi pedig a kezdésről, a “felnövekvésről” egyértelműen az újrakezdésre, a színházteremtésre asszociáltat. Az alapszöveg egy eljátszott színjáték keretei közé kerül: a terembe lépő nézőket az előadás majdani két szereplője még hangsúlyozottan színésznőként fogadja a függöny felgördülése (pontosabban: széthúzása) előtt. A bárónőt játszó színésznő a játék során többször is hangsúlyozottan kilép szerepéből, piszkálja, máskor becézi a zongoristát (Faragó Béla), gyötri a játékba többször is belépő asszisztenst (Tóth Péter), perlekedik a világosítóval, panaszkodik az áldatlan körülményekre. Más kontextusba kerül a Mackenzie-darab egyetlen színházhoz kötődő jelenete is; ott a Julius Caesar-részlet utólagos reprodukcióként, utánzásként ábrázoltatik, míg az előadásban a színházba érkező Madame és Emily az előadás kezdetét várva döbben rá, hogy a színészek nem fognak színpadra lépni, mert azok ők maguk. A szellemes szín-játék igazán mély és személyes értelmet az utolsó jelenetben kap, ahol a két színésznő (“Márti és Andrea”) valóban a személyes, emberi egymásra találást játssza el – felettébb hitelesen. (A májusi bemutató idején az egymásra találás gesztusa még meglehetősen szerencsétlenül vetült ki a játék egésze alatt folyamatosan, bár finoman zaklatott közönségre: a színészek néhány boldogtalan nézőt a szemközti oldalra vonszoltak, hogy “bemutassák” nézőtársuknak. Ez a felettébb erőltetett, a zárójelenet hitelét is erősen tompító gesztus szerencsére novemberre eltűnt az előadásból.)
Az oly fontos hitelességet egyébként is csak a színészi játék teremtheti meg. Mert valljuk be: akármennyire is átérzi (akár drukkerként, akár semleges szemlélőként, akár ellendrukkerként) az ember a Bárka helyzetét, s a közelmúltban történteknek az egyes emberekre gyakorolt emberi és szakmai hatását, a kívülállónak ez magánügy. Meghallhatja az erre asszociáltató mondatokat, megértheti az erre vonatkozó gesztusokat, de ez aligha befolyásolhatja az előadás élvezetében és megítélésében. Szerencsére Bérczes rendezése nem erőlteti túl a párhuzamokat, a néző, ha akar, teljesen el is vonatkoztathat tőle, sőt igazság szerint, ha nagyon akar, elvonatkoztathat a mondandótól, az egész színházcsinálás-tematikától is. Felfoghatja a már leírtakat kellemes atelier-játékként, melyek az Emily szocializációját megjelenítő helyzeteket színesítik. Félreértések elkerülése végett: ez nem gyengéje, hanem nyeresége az előadásnak – az alkotói intenció nem terheli túl a játékot, a színészi erő önmagában is szuggesztív és komplex jeleneteket épít.
Spolarics Andrea igazi dívát játszik: mind a bárónő, mind a bárónőt játszó színésznő az. Spolarics finoman karikírozza a bárónő álhumanizmusát, társadalmi “leereszkedését”, s kitűnően építi fel azt a folyamatot, amikor a pózok személyes, őszinte érdeklődéssé válnak, a nevelési hóbortból pedig valódi érzelem lesz. Érzékletesen mutatja, hogy mind a sok póz, mind az érzelmi társ keresése egy válságba került élet következménye. Másfelől szellemesen játssza át a bárónő allűrjeit a színésznő-díva manírjaiba, s könnyed iróniával festi az elviselhetetlen, mindenki életét pokollá tévő művésznő körvonalait. Felettébb hatásosan munkálja ki játékának azon pontjait, ahol a manírok eltűnnek, s az őszinte érzelmek kerülnek előtérbe; természetes hangsúlyú megszólalásai így kivált erősek.
Szabó Márta Emilyje ezzel szemben a játék folyamán is Emily marad: a szerepből való látványos kilépésekre itt nincs lehetőség. Szabó ritka pontossággal építi fel a szocializálódás stációit. Nem játszik rá a “vadember” sablonjaira, ellenáll a karikírozás, a “kikacsintás” kísértésének is. Az animális lényt, aki leginkább egy sárban fetrengő, röfögő disznóra emlékeztet, a maga valójában mutatja meg, a lehető legkevesebb színészi eszközzel, rendkívül erőteljesen. Később egyszerre játssza el a nyiladozó értelem és érzelem jeleit, a (nemcsak számára) érthetetlen világra történő rácsodálkozást és az ahhoz kapcsolódó teljes fizikai-érzelmi kiszolgáltatottságot. A játék regisztere fokozatosan bővül, de az alapgesztusok megmaradnak – természetesen nem változatlanul, hiszen a különböző szituációkban variálódnak. Nem pusztán a szavakra igaz ez, egy-egy gesztus, tekintet is gyakran egyre erősebb súlyt kapva tér vissza. Az alakítás mindvégig nagyon erős szuggesztivitása és személyessége a zárójelenetben szinte megnyugtató finomsággal olvad egy másfajta személyességbe.
A zárójelenet harmóniája (ahol Paseczki Zsolt addig inkább funkcionális jelentőségű tere is megnyílik alulról, hogy gyönyörű pázsitot mutasson) egyébként nem képez éles kontrasztot a korábbiakkal; inkább megnyugtató feloldást jelent. A néző amolyan gyorsfényképként is ezt viszi magával – meg a színészi alakítások előadáson túl is ható, nehezen felejthető intenzitását.


Michael Mackenzie: Előhívás
Bárka Színház

Díszlet: Paseczki Zsolt
Jelmez:
Zene: Faragó Béla
Asszisztenes: Tóth Péter
Rendező: Bérczes László
Szereplők: Spolarics Andrea, Szabó Márta

08. 08. 5. | Nyomtatás |