Kritikai párbeszéd?

A Krétakör Színház Woyzeck-variációja némileg megosztotta a nézőket: lelkes rajongói és kérlelhetetlen elutasítói egyaránt támadtak a produkciónak. Mivel azonban kétségtelenül jelentős vállalkozásról van szó, fontosnak érezzük az előadás (és fogadtatása) kapcsán felmerülő problémák, tanulságok megvitatását. Ezért kértük ismét játékra kollegáinkat: alkossunk afféle “gondolati levél-láncot”. Akárcsak a hajtogatós levél esetében, az első elkészült írást továbbküldtük, majd az erre születő választ – az eredetivel együtt – ismét elküldtük valaki másnak, hogy ő is reagáljon rá. Végül – az eredetivel épp ellentétes sorrendben –  visszaérkezett a levéllánc kiindulópontjához. A játékot azzal “tetéztük”, hogy az írások névtelenül járták körbe a címzetteket, s így nem személyek, hanem valóban gondolatok vitáztak egymással. (Az olvasók számára is szeretnénk megadni e játéklehetőséget, ezért a cikkek szerzőinek nevét csak az összeállítás végén közöljük.)

ELSŐ MEGSZÓLALÓ

A lapok (napi- vagy szakmai) hasábjain egy igazi ESEMÉNY eltűnik a szürke, lapos, még csak színháznak sem nevezhető, feledni való esték posványában. Miért van az, hogy nemcsak hogy az a sokat reklamált színházi siker nincs – szinte ugyanolyan “lagymatag magyar taps” illet bármilyen minőséget a selejttől a színháztörténeti csodáig –, de ugyanaz a lagymatag beszédmód kommentálja a különböző színházi produktumokat?
A színháztörténeti eseményekre – csak az elmúlt évadból idézném: Szentivánéji álom, Szeged; A csodálatos mandarin, Közép Európa Táncszínház – a kritikának és bármilyen színházról való beszédmódnak (de ilyen a kritikán kívül nincs) nincs apparátusa. Ezekkel az előadásokkal alig lett máshogy bánva.
(Kutatási téma: miről írnak a napilapok színházi rovatai – amelyek tulajdonképpen nem is léteznek –, amikor egy fontos, különböző szakmai díjakra esélyes és azokat majd remélhetőleg be is gyűjtő előadás létrejön. Hipotézis: biztos, hogy nem erről az előadásról.)
Nem titkolom, szerintem a W esemény.

 

 

*
Nem csak azért esemény, mert olyan előadás született, amellyel szemben nem lehet közönyösnek lenni – most bizonyára az következne, hogy azt írom: “mert provokál”. De nem teszi. És még csak az sem igaz, hogy a társulat (és/vagy Schilling Árpád) más előadásaival is ez történt volna: a Liliomot szinte senki sem “utálta” (legalább is nem nyilvánosan), a Nexxtet meg annál többen – ám ez mégsem zsigeri “utálat” volt, hanem szakmai kifogások (a Megszállottakra pedig nem voltak végletes válaszok). Most viszont szélsőséges reakciók vannak-lehetnek-lesznek. Ahogy maga az előadás “fizikai”, a legelemibb-zsigeribb eszközökkel építi a színházi hatást, a rá adott válaszaink is ugyanilyenek. Fizikai lényként fogadjuk vagy utasítjuk el. Szeretjük vagy utáljuk.
*
Nem a “nagy” művek tulajdonsága-e az, hogy nem hagynak hidegen? Hogy borzolják a kedélyünket?
*
Mostanában olyan előadások születnek, amelyek a színházcsinálás etikai oldaláról szóló vitákat kavarnak. (Bárcsak lenne vita…) Például: szabad-e csecsemőt színházi előadásban játszatni? Meg lehet-e kínozni a színész testét?
Ez utóbbi nem az elmúlt évtizedek performanszai mintájára történik, ahol a fizikai fájdalom okozása, a test dekonstruálása volt a mű célja. A test elkínzása itt nem cél, hanem a kifejezés, a színházi hatás eszköze.
*
A színpadon szó szerint, fizikailag-testileg “történik meg” a kín, fájdalom, szenvedés, megaláztatás, megkínzatás, melynek a néző egészen közelről lehet tanúja, szemlélője, résztvevője. A szemlélő kívül marad – azon a (díszlet)rácson kívül, amely ténylegesen el is zárja őt a történéstől. Én viszont nem idegenként nézelődtem, mint az állatkertben, hanem résztvevője, vagy hogy ne csaljak, inkább ezt mondom: szenvedője és elszenvedője voltam ennek az előadásnak. Az igaz szenvedéssel szemben, legyen ez bár maga az Élet vagy a színház, nem tudok közönyös lenni. Olykor.
*
Vajon nem az-e a kérdés, hogy mi, nézők hagyjuk-e magunkat megszólítani egy ilyen előadás által? Akarunk-e részt venni? Adunk-e érzelmeket – részvétet, együttérzést? Fogékonyak vagyunk-e pont aznap este az emberi fájdalomra? Van-e pont aznap este bennünk empátia? Tudunk-e valamit kezdeni Woyzeck üvöltésével? (Persze, tudom, ez mindig így van, de most különösen.)
Az, hogy kap-e egy húszast, nem csak a koldustól függ és nem csak attól, hogy hogyan lép hozzánk.
*
Nem tudom nem felidézni az előadás utolsó jelenetét: a már sötét teremben Woyzeck hosszan sivít a hangosbemondóba, aztán csönd. Hosszú csönd. Mindenki tudja, hogy “az előadásnak vége”. Senki nem tapsol. A néző “színházi típusú reakciója” egyre késik. A tapsolás a mi esetünkben szinte brechti elidegenítés. Lehet, hogy taps nélkül kellene távozni. Mintha nem is színházat, nem valami megkonstruált, kitalált, teremtett világot láttunk volna, hanem valami igazit… Magát az életet talán.
Én szeretem, ha igazi.
Meg persze szeretem a Liliom kifestett arcát, idézőjeles teatralitását is. A kettő nem zárja ki egymást.
*
A szépre könnyebb megnyílni, a szépet könnyebb be- és elfogadni (lásd Liliom), mint a fájdalmat. Vajon igaz-e ez a mondat? nem tudom, csak tapogatózom. Még egy érv ide: egy “szép” előadásnak ritkán akadnak ádáz ellenzői.
(Mi a “szép” előadás ellentéte? Kegyetlen?)
*




*
(ide jön a kép, tkp bele a szövegbe)

A ……….. (itt a kép kicsiben) -n túl vannak-e tényleges szakmai érveink az előadással szemben? Vagy érzelmi válaszaink vannak.
*
Főszerkesztő úr, tudom, nem voltam “szakmai”; ilyen karakterszámba nem férnek okos-hűvös érvek, csak summázatok.

08. 08. 5. | Nyomtatás |