A magányos Narcisszusz tükre
Éjféli Marathon No. 1–7. – L.A. Dance Company
A nagy ívű – nézőt-alkotót erőn felül megterhelő – vállalkozásnak, a korábbi produkciókat magába olvasztó, több mint öt órás Éjféli Marathonnak már a címe is szikár sorsképlet: a maratoni futó a célba érve holtan rogy össze, s a győzelemről hírt adó utolsó szóval együtt leheli ki a lelkét. Vagyis ugyanaz a láng éltet és éget el bennünket, ami kegyelmi pillanatokban felizzó lényünkből kicsap, hogy egy pillanatra fényt gyújtson másokban. Ez egyben – a magát kolostori fegyelemmel tréningező – aszkétikus művész hitvallása is. Mindannyian közelébe kerülünk egyszer ilyen élményeknek, akár vereségről, akár diadalról szól testamentumunk. S ahogy Ladányi Andrea élesen körvonalazódó vagy éppen elmosódó testhieroglifákkal írja le a mindenség statikus, örökérvényű törvényeit, vagyis mozgás által jelenít meg valami rendíthetetlent, úgy írni róla annyit jelent, mint megragadni a megfoghatatlant.
Az üzenetet hordozó “Ladányi-hardver”, az izmos-inas, már-már nőietlen “uniszex” test minden ízében kimunkált “célszerszám”, kinetikus szobor, mely – ha lendületben van – érzelmeket kódol idegrendszerünkbe, mikor pedig kimerevített képet vetít elénk, az intellektusra hat. Megállít, csapongó képzeteink pillangóit felszúrva egy precízen rendszerezett lepkegyűjteménybe elgondolkodtat. Amint ezt Grunwalsky Ferenc filmrendező-operatőr a komáromi erődben készült fotók tanulmányozása közben észrevette, Ladányi Andrea esetében
a TEST az életmű fontos része,sajátos műalkotás, pszichéje szobra, mely kifelé is láthatóvá teszi a benső viharzásait. Ezt ellensúlyozza a társalkotó, az erős – attraktív hatásra törekvő – kompozíciókat teremtő Horváth Csaba “rideg” következetessége, mellyel szobahőmérsékletre hűti le Ladányit, s eközben a stílusában is vegyes, korábban más kontexusban érvényes darabokat, koreográfia-töredékeket sikerül többé-kevésbé egységes – a kívülről jövő megváltás reménytelenségét sugalló – profán passiójátékká összegyúrni.
A Marathonnak nincs koherens cselekménye, hacsak a felvillanó szenvedéstörténetek sokaságát nem tekintjük annak. Emiatt nincs az előttünk elvonuló “objektumok” közt valódi hierarchia. Egy hervadó virág, mely nyitott szirmokkal várja a frissítő hajnali harmatot, semmivel sem alacsonyabb rendű lény, mint a magányos ember, az elhagyott szerelmes, aki sóvárog a megértés, a gyöngédség után. Nincsenek a darabnak hősei sem, csupán különböző létformák vannak, melyek csak egymás ellenében valósulhatnak meg, teljesedhetnek ki. Ezért ez a produkció sztori híján nehezen követhető, hagyományos értelemben nem dráma, ám magas absztrakciós szinten jelenít meg folyamatokat, melyek ellenirányú áramlásai, kereszteződései (például a fény és a sötétség erőinek összeütközései, a bennünk birkózó önzés és odaadás, a gyűlölet és szeretet, bűn és megbánás katartikus végkifejletű játszmái) mégiscsak antik sorstragédiákba illő helyzeteket indukálnak. Bár a rezonőr szerepében végig ott van a táncosnő rokonszenves és meghatóan fiatal társulata, de ők ma még sem technikailag, sem az eddig megélt tapasztalat okán nem érettek az együttműködésre. Bármilyen fájdalmas kimondani: nem partnerek. Tudásból talán több jut nekik mesterüktől, mint az önkifejezés játékos szabadságából. Ladányi – legjobb szándéka ellenére is – leradírozza őket a színpadról. Emiatt az az érzésünk támad, hogy mindvégig az ő súlyos konfliktusokkal terhelt, önéletrajzi fogantatású monodrámáját látjuk Az ember tragédiájához hasonló (hely)színekre tagolva.
A táncjáték – elveszítve műcsarnokbeli sterilitását - új hangulatokkal telítődött a felújítás félidejében építészeti torzóként még varázslatosabb szentendrei Művészet Malom rusztikus téglafalai és boltívei közt. A maratoni futót követve a közönség “felvonásonként” bejárta a hűvös, félhomályos épület zugait, a romos udvaron áthaladva pincétől a padlásig. S Ladányi poklának valamennyi bugyra “sosem volt” dimenziókat tárt föl, különleges térélménnyel szolgált.
Az első színben a földszinti csarnok félhomályában két időréteg csúszik egymásra. Hátul fölrémlik a jelen, a lépcsősor homályában napszemüveges, farmeres idióták araszolnak. Míg elöl – az egoista diszkószökevények groteszk ellenpontjaként – ott állnak az antik méltóságú görög kórék, akikből egy összeforrott archaikus közösség jászolmelege árad. Majd a középkorba érkezvén, a dionüszoszi hangulatú jelmez vastag fallikus rojtjai korbáccsá fonódnak össze, ¬az önzetlen áldozatvállalás – a lelki tőkefelhalmozás – önsanyargató eszközévé.
Ladányi már ekkor elénk tárja korábbi produkcióinak mozgáskincsét. A kezdetektől fogva használ néptánc, tangó, klasszikus balett és revü idézeteket, vagy szabad utat enged az izmok természetes mozgásának, mintha egy “orkesztikai” műhely próbaterméből lépne elénk. Az eklektikus táncelemeket a mélyen átélt mozzanatok nyomán belülről felfakadó energiák mozgása, áradása egyéníti. Így még arra is képes, hogy a zenébe tökéletesen föloldódva elhitesse, hús-vér instrumentum gyanánt izmai hegedűhúrként “szólalnak meg”. Ez nem mindig esztétikus, inkább sokkoló, s felborzolja az elmúlt évtizedben klasszicizálódott mozgásszínházak híveinek vagy a táncművészet “fundamentalistáinak” kedélyeit, akik elvárják a didaktikus, világosan érthető, bevett elemekből építkező koreográfiát, s azt is, hogy a táncnak mindenekelőtt gyönyörködtetnie kell. Ezzel szemben Ladányi testnyelve nyers, őszinte, “botránkoztató”, néha uram bocsá’ olyan, mint egy metakommunikatív káromkodás.
A közönség kiszolgálása sem komfortos. Ő bizony
nem andalít – szenvedtet.
Nem biztos, hogy szeretni fogják ezért, de mélyebb felismerések birtokába jut, aki vele vállvetve vállalja a közös küzdelmet, s azt is, hogy a darab ugyan reflektorok fényében fogan, de a néző tudatának privát színpadán születik meg. Hogy mindenkinek keletkezik egy saját “Marathonja”, arról a homlokegyenest ellenkező értelmezések, reflexiók, olvasatok sokasága tanúskodik.
Az udvarra költözött jelenetben, a XIX. század végéhez érkezve a műfaj teátrális pózait megelevenítő operaparódia zajlik. Nosztalgiával tekintünk vissza egy olyan korszakba, ahol messianisztikus világjobbító eszmék, etalonként elfogadott ideálok kívülről vezérelték az embert. Igaz, az előírások gúzsba kötötték, egyszersmind kényelmessé tették a mindennapokat. Senkinek sem kellett önmagát kitalálni.
A XX. századba egy háborús kataklizma lassított filmként mozgásfázisokra bontott látomása visz át bennünket. A West Side Story-s, de nem Bernstein zenére, hanem darabos elektrobugira koreografált jelenetben elmerülünk a sűrű külvárosi filingben, ahol nyoma sincs már az egyéni horizont fölé emelkedő eszményeknek, minden figura konfekcionált, s a divatbemutatók agresszív pózaiban tetszeleg. Kis óvodai székeken ülnek-forognak a fiatal táncosok, jelezvén, ez a nemzedék nem fog felnőni, a reklámokban, magazinokban eléje vetített mintát követve folyamatosan infantilizálódik. Az a menő, aki bestiálisan önző és gyermeteg.
Emancipált nők lovagolják meg a férfiakat, hogy később annál készségesebben hódoljanak be a hímsovinisztáknak. A legújabb kori “bennszülöttek” azzal hitegetik magukat, hogy egyéniségek, s minél kétségbeesetten szeretnének különbözni másoktól, annál egyformábbak, annál inkább hasonlítanak a többiekre. Valamennyien a trendik hamis szabadságérzetének örvényében sodródnak, trikójukat arcukba húzva nem is kívánnak mást látni, mint amit amúgy is el akarnak adni nekik. Az együttes ebben a fiatalos, sodró lendületű (valójában nagyon szomorú) örömjátékban a legjobb, miközben Mesterük félrevonulva, csak messziről szemlélte a “szép új világot”, mely nem az ő világa, nem az ő jövője. Nem is igazán bánja, hogy kimarad belőle.
Az udvarról visszahúzódva az árnyékos boltívek alá, elkezdődött Ladányi meditatív szólója, melyben némán rajzolta át magát képzeletünkben a táncosnő. Megjelent kiszolgáltatott, alávetett nőként, majdnem meztelenül, majd uralkodó “férfiként begombolkozva”, aztán szépen összehajtogatta a selyemöltönyt. Maradt, aki volt, belenyugodva, hogy nem bírálhatja felül azt, amire rendeltetett. Visszatért dermesztő lételemébe: a narcisztikus magányba. Talán egy régi malőr után (mikor a Memory of… előadásán a Radnóti Színházban elromlott a hangosítás) döntötte el, hogy ennek a vágyjátéknak a csend a legautentikusabb zenéje. Hangtalan közelsége – lehelete szinte súrolta az arcunkat – zavarba ejtő. Mintha intim, nem ránk tartozó, belső sztriptízt látnánk, mely bennünket is arra kényszerít, hogy vetkőzzünk, dobjuk el az önámítás, a ránk tapadó ősi félreértések rongyait. Ez a – már-már butoh színházat idéző, inkább lelki, mint testi – feltárulkozás hozta felszínre Ladányi médium mivoltát, aki
ezoterikus parancsokat közvetít,
“használati utasításokat” ad énünkhöz. S minél több körülötte a díszlet, a jelmez, a zene, annál több zavaró jel kerül üzenetébe. Meglehet ez igaz a Mesére is, mely külsőségeiben látványos ugyan – kevereg a légben tüll, muszlin, selyem –, de mondandója közhelyes: az álnok exhibiconista virágok imádtatják magukat, mígnem megsebzik csodálójukat. Ez az önálló produkcióként életképesebb darab szervesül legkevésbé a Marathonba, hisz egyedül itt jelenik meg konkrétabb történet, s a szereplőknek, akik máshol a filogenezis messze ívelő elvont folyamatait, mozgásformáit írják le, a Mesében leragadnak, nem allegorikus alakok többé, bezáródnak egy-egy jellem szűk kalodájába. A táncosnő pedig – akit pár perccel előbb egyetemes létkérdések tükrözéseként láttunk – boszorkány-tündérré redukálva mintha saját karikatúráját adná.
A következő, Madách falanszteréhez hasonlatos színt a malom padlásán táncolták el talpig fehérben az üveglapok és az arcot skizofrén módon megsokszorozó prizmák közé zárt nemtelen cyberangyalok. (Másfelől nézve – egy hanyatló kor prostituálódó véglényeiként – akár a magukat a kirakat üvege mögött áruló amszterdami örömlányok is lehetnének.) Az utolsó jelenetben lírai szerelmet ábrázoló gyönyörű barokk kép elevenedik meg. A férfi “növény-kentaurként” egy hatalmas homokzsákból nő ki derékig, vágyakozva hajol a vágyott lény felé, akit valójában sosem érhet el. Horváth Csaba és Ladányi Andrea kettőse a sosem beteljesülő égi szerelem látomása. Esdeklő tekintetek, érintésre vágyó ujjak erőterei súrolják egymást, Michelangelo Ádámja nyúl így a Mindenható felé, könyörögve, hogy fejezze be művét. De Isten a halandókra hagyta, hogy szeretetben egyesülve tegyék teljessé mások létezését, s itt a Földön fejezzék be a félbemaradt teremtést. A nyomasztó – pszichikai teherbírásunk végső határáig elnyújtott – záró kép infernális mélyrétegében, a padlás porában ennek épp az ellenkezője történik. Elállatiasodott emberi mutációk vinnyognak, párzanak, haldokolnak. Elvesztették képességüket a másikban való feloldódásra, a szeretetre, nem teremtik, pusztítják egymást. A Ladányi-életmű e ponton lezárult, szinte abszolutizálódott, vajon innen merre mehet még tovább?
A kíméletlen végítélet után apokaliptikus hangulatban oldalogunk ki az utcára, már csak a kafkai vigasz nyújt enyhülést: “ha úgy érzed minden erőd kimerült, újabb erők jelentkeznek, s éppen ezt nevezzük Életnek.” Talán a táncosnő is leveti szúrós szerzetesi ciliciumát, hogy visszatérjen – erre a kis időre, ami még világunkból hátra van – e süllyedő Atlantiszra. Hátha maradt még itt valami emberi…
Éjféli Marathon No. 1–7.
L. A. Dance Company
Koreográfus: Ladányi Andrea, Horváth Csaba, Jorma Uotinen
Előadók: Ladányi Andrea, Fejes Kitti, Túrós Máté Kinga, Csákvári Gyula, Hornyák István, Kulin András, Kovács Martina, Zoltán Balázs, Horváth Csaba
Helyszín: Szentendre, MűvészetMalom
