Vezeklő ölelkezés

Bizonytalan, mert a következetes belső vándorlás fölold minden szokott helyi értéket, s a kimondás igényétől hajtva a kevéssé ellenőrizhető síkra összpontosít. A társulat alapvetéséül is szolgáló “lélekéberség” Hamvas Bélától idézett magyarázatára, amely szerint “az éberség a lélek önkéntelen és legyőzhetetlen érzékenysége mindarra, ami lélek, tehetetlen vonzalma mindahhoz, ami lélek, lágy odaadása mindennek, ami lélek, ellenállhatatlan kapcsolódása mindenhez, ami lélek. A lélek ébersége nem tudás, nem hatalom, nem erő, nem tevékenység: az igazi éberség a szeretet. A lélekhez képest minden durva, minden nehéz, minden nemlétező.” E fizikailag tehermentesített s ugyanakkor elementáris súllyal, egyfajta belső paranccsal terhelt szabadság föloldja a szocializáció szerepköreit, s végképp megszünteti a valamit mutatás, valamilyennek mutatkozás testi és szellemi kényszerét. Hinni lehet, hogy itt tényleg mindenki valódi magát fordítja felénk.

Az énség képzete

A Kompmánia már l997-ben, első bemutatóinak idején elindult azon a lápterületen, ahol minden lépéshez bátorság kell, több értelemben is. Már az út elején ott lehetett ugyanis a kérdés, hogy bizonyos belső hajlam, bárminő másság hogyan is illeszkedik a kialakult panelekhez. Hogy valószínűleg nem elfogadható, nem (egészen) legális, mégis intenzíven foglalkozni kell vele, analizálni, művészként művekben. S talán újabb erőgyűjtés kellett, meghatározatlan értelemben bizonyos tréning, hogy az esetleges meglepetések közben el ne sodorják az úton lévőt. A meglepetések, amelyek persze saját bensőnket mutatják, olykor fájó élességgel, pengeéllel jelölve meg fő vonásainkat. De ez csak villanás, máris tűnik a kép, s helyén űr támad, sötétség. (Néha világosság.) A kérdés azonban kérdés marad: mi a valóság? Mi a valóság belőlem? Valóságos-e az én, az énség képzete? Vagy csak a valóság egyfajta sejtéssel, tudati minőséggel ellátott/megvert részlete? S ez a valóságszelet meddig tart, meddig Én, s honnantól nem az? És mennyiben test, s mikortól van túl a ma fizikailag érzékelhetőn? És honnan a vágy, a kényszer, s az is: kié? Kié a felelősség? Kinek a mozdulatából mozdulunk?
Egyvalamit fölösleges keresni a Kompmánia darabjaiban. A könnyedséget. Elegancia, finomság van, könnyedség sehol. Érthető is, hiszen a legtisztább autoanalízis zajlik a művekben, meg nyilván azokon kívül is. Sőt, a művek valószínűleg ennek az analitikus munkának csupán többé-kevésbé nyilvános szakaszai. Amit pedig bennük látni lehet, ti. a művekben, az a magány és valamilyen gomolygó-lebegő szenvedésféle. A létreébredés, bizonyosfajta lét realizálása. S ezzel kirajzolódik a fogság mint állapotélmény szellemi alakzata is.
Mi az, hogy fogság, hogy valaki fogoly? Sok minden mellett nyilván helyzetértelmezés, a körülmények tudatosítása, az én szorosan kijelölt mozgásterepe. A saját lehetőség mint kényszer érzékelése. Különbségtétel a másik út és e saját között. Ilyen értelemben persze – ma még – valamennyien foglyok vagyunk. Csakhogy vannak alakítható, netán átléphető határok, s vannak, szigorúbb, sorsszerű klauzúrák is. Adottságunk, látható nemünk is ilyen. A láthatatlan még inkább az lehet. Fogság a fogságban. Magánzárka. Valahogy innen indul és ide tér vissza minden Kompmánia- előadás. Ezért is rakódik valamennyi darab egyetlen képpé, egyre nagyobb felületen színezve-ragozva az alaphelyzetet. Ezért nincs megoldás, befejezés sehol, csak átmeneti nyugalom meg valamilyen fáradt, szemérmes beletörődés. És ezért van magány, végtelen magány is, amelyből néha, az esszenciális csúcsokon kihajt a szelíd, testnélküli remény.

Világbavetettség

A Kompmánia két feszpontja Csabai Attila és Ladjánszki Márta. Akkor is így van ez, ha Ladjánszki éppen hiányzik a színről. Valahogy így érvényesek a dolgok, kettőjük ellentöltései kiegészítik egymást, s így bizonyos értelemben egy kerek világ kerek negatívja áll elő. Ketten alkották meg e szellemi kép színpadi mását is. A Kék, vörös rondeau jelenetében Csabai és Ladjánszki találkozik össze, vagy inkább csak nyílik egymás felé, sietség nélkül, időfeledésben. Meleg őszi derengés burkolja alakjukat. Közben a részletek kihullnak látóterünkből, a lényeg viszont annyira közel kerül, hogy tán az orrunkat is beleütjük, mégis, szinte föl sem fogható. Csabai nagyon férfi, Ladjánszki nagyon nő. Direktmód, hangsúlyozottan Csabain jó formájú kalap, homlokba húzva, Ladjánszki érzéki sminkbe takarózva. Lassú kettősükben szájból szájba vándorol a cigaretta: komótos slukkok után a füst is lágyan, ernyedt-kéjesen kúszik körülöttük. Minden a helyén van egy kedvelt miliőhöz. És minden szép, rendezett, túlságosan is. Sőt: feltűnően. És ekkor, csakis ekkor kicsiny rés nyílik a festői kompozíción, aztán már egész nagy repedés tátong rajta. Muszáj észrevenni: azt akarja! Muszáj érzékelni, hogy ebben a hasadtságban bennfoglaltatik a hiány, a lét személyes kérdése. Minden, ami nincs, ami nem lehet, minden, ami talán volt, de elmúlt örökre. Egy névtelen érzés, a fájdalom egy neme csapódott itt bele a füstös andalgásba, és hirtelen idézőjelbe került a nő meg a férfi, idézőjelek közé zsugorodott a vágy, az érzékiség, és idézőjeleket kap az egész történet, amely ezé a páré (volt, vagy) lehetett volna.
Finoman leöltek minden illúziót.
Csabai és Ladjánszki jó néhány művet együtt jegyez, de érdekes módon e művektől nem ütnek el nagyon az önállóan alkotott opuszok sem. Nem kanyarodtak szét az ösvények. Most mintha ugyanabból kettő lenne, kettő futna külön-külön és egymás mellett. Valahol belül, a lélek mélyén gomolygó nyugtalanság azonossága ez, folyamatos vételkényszer, amelyben a test és szellem dominanciaharcának talán elbírhatatlan hullámai ostromolják a személyiséget. Ahol nem elméletileg, hanem abszolút egzisztenciális szükségletből kell/kellene megválaszolni a Test és az Én valóságát, s persze a Valóságot magát is. A világbavetettség realizációja ez, az eredeti bűn szellemi következménye, amely örök bizonytalanságban tart, szinte alattomosan gyötör, s amely lenge pillanatainkra is ólmos nehezéket nyom. Amiért olykor metsző tisztasággal jelenik meg az érzés, hogy “Mindnyájunkban mindig az egész lét válik esedékessé.”
Ez az állandó esedékesség, a készenlét feszültsége, s benne a létfogoly belátó, olykor majdnem rezignált várakozása tartja egészen sajátos rezgésben Csabai és Ladjánszki műveit, akár együtt, akár külön dolgoznak, s ez a magasrendű feszültség jellemzi őket előadóként is. Nemigen láttam mosolyukat, arcuk mintha felfedhetetlen titkokat cipelne a világról. Ez közös tudásuk. Közös terhük. Innen kívülről úgy tűnik, megnemesíti őket. Innen kívülről azonban még valami látszik, hogy bizonyos értelemben mégiscsak lényeges az utóbbi idők “külön” útja. Valami ebben megmutatódik, kifejezést kap, nem részleteiben, nem ellenpontként, és nem is nekigyürkőző heroizmussal vagy dacos kitárulkozással, hanem vállaltságában tárulkozik föl. A homoszexualitás, a homoszerelem immár nem téma, hanem alaphelyzet.
Táncos, koreográfus és néző pozíciója innentől ugyancsak változik, helyzete már nem fedhető le a szokott szereposztással: a játéktérben nem valamiről-beszélők játszanak, s többé a néző sem gondolhat bármit erről a valamiről. A téma kívülsége, választhatósága, jótékony eltüntethetősége megszűnt, mert a téma az előadó, az előadás maga, vagyis az előadó az előadás objektumává vált. (A Foucault-tól vett “önmagaság” színpadi változata.)  És még csak nem is érdemes megkérdezni, hogy miért arról szól a dolog, amiről, ha egyszer tényleg csak arról szólhat. Ezzel megszűnt a színjáték meg a szórakozás is. A közelséget azonban szokni kell. Kicsit olyan az élmény, mintha az ember önmagát kapná rajta: választani kell a lenti és a magasabb én igazsága között, az utóbbi pedig nyilván újabb regulákat jelent… Meglehet, Csabai Attilát is zavarba ejti önmaga közelsége: igazolásokat keres. Tisztelettel és szomjasan lapozza az ótestamentumot, magyarázatot remél a férfi pszichológiájára, kutatja eredeti, s talán romlatlan természetét. Csakhogy érintettként némileg szűkül optikája, s leginkább arra figyel, ami vágyott filozófiájának is támasztéka lehet.

A hiteles pozíció

Olvasatában az önmagában álló férfi vágyakozásának tárgya nem lehetett a nő, hiszen az akkor még nem létezett, és nem volt számára ismert, amikor vágyakozása már elkezdődött. Vajon szemfényvesztés-e az Úrtól – kérdezi –, hogy Ádám mintegy “önmagát”, pontosabban önmaga egy részét kapta társul némi “átalakítás” után? Még a tudományos igényű, vagy arra aspiráló bibliamagyarázat útján is bőven találni buktatókat, s persze különféle spekulációkat szolgáló értelmezési módok is születtek már a hosszú idő alatt. Az sem túl szerencsés, ha bizonyos részletet, tágabb összefüggéseiből kiragadva, elemi szinten rendelnek hozzá (mai) jelenségekhez. Elemi szinten keresik az analógiát. S találni a szövegben ismétléseket is, hiszen a Genezis különböző szintű teremtésekről számol be, s a változatokkal olykor mintha megzökkenne kissé a finom kronológia is. Rögtön itt van Mózes I. könyvéből az 1, 27. szakasz: teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. A következő szakaszokban pedig meg is áldja a párt, szaporodásra, sokasodásra biztatja őket. Gondoskodik eledelükről, nekik ad “minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van”. Ez tehát a hatodik nap, majd jön a hetedik, a megszentelt szombat. A munka bevégeztetett; a teremtésciklusban megjelenik Ádám és Éva – együtt.
Aztán a következő részben /2,21.22./ megismétlődik a nemek keletkezéstörténete, ám már nem a szinkronitás, hanem bizonyos sorrendiség jellemzi: előbb az ember születik meg, s csak később az oldalbordából alkotott asszonyember. E variációból talán tényleg kiolvasható, hogy a férfi darab ideig egyedül volt a kertben. Csakhogy ez a valaki még nem férfi, jobban mondva nem férfitudatú lény. Még maga az egység (még Éva is a része!), nincs tehát hiányérzete, s ezért vágya sem. Egyensúlyban lévő természetét nem ingerli a tudás fája, hiszen még halhatatlan. Apokrif iratok szerint (Mózes apokalipszise, Telosz, Bp.1997) ekkor még nincsenek vadállatok sem, hisz Isten valamennyi teremtménye békében él egymással. A bűn majd csak az ördög által fölbujtott kígyóval érkezik el, amikor is az Évának adott gyümölcsre rákeni “gonoszságának mérgét, vagyis a vágyakozásáét: a vágyakozás pedig minden bűn legfőbbje”. Tehát Éva sem ismerte a vágyat addig! S bár úgy tűnik, Csabai Attilát nem a bűn természete érdekli, sokkal inkább a vágy származástana, közelebbről is a vágyával magára maradt férfi, a kettőt, a bűnt és a vágyat elválasztani nem lehet, merthogy egy tőről fakadnak. A vágyakozó ősférfi képe pedig csak akkor kaphatna erősebb kontúrokat, ha a Teremtő nem belőle magából, hanem egy máshonnan való porból, egy máslényegű anyagból kreálná meg kiegészítő ellenpólusát. Vannak persze más források is.
Hamvas Béla írja A láthatatlan történetben, hogy a Kabbala egyik mítosza ismer egy Ádám előtti világot, amelyet Isten egyetlen éjszaka alatt megsemmisített, mert az ember ebben a világban nem volt hozzá hasonló, azaz kétnemű lény, hanem csak férfi volt. Hiba csúszott a teremtésbe, s azt ki kellett javítani, újra kezdődött tehát a fáradságos művelet. Az első ember bizonyosan csak akkor lehet tökéletes, egyáltalán: csak akkor lehet első, ha androgün, kétnemű: alkalmas a szakadásra, alkalmas az aktívvá létre, arra, hogy végigjárja a nekiszánt sorsot, a le- és felszállás küzdelmes stációit. Mintha másképp értelmét vesztené a lét nagy ceremóniája.
Csabai színpadi önteremtésével, énségének kényszerű újraértelmezésével valódi mélységekbe, sötét bugyrokba ereszkedik, sorba ízleli és ízlelteti a csak sejtettet, tudja, hogy le kell szállnia egészen, hogy a láthatatlant a láthatóba, a világosságba emelje, hogy reménye lehessen megválaszolni (megváltani) önmagát. Mert legnagyobb, legkínzóbb terhe talán: Önmaga. Az önmagaságra ébredés tapasztalata, konkrét minőségekkel. S aztán a kérdés: miért? Miért lehetséges így, amikor van úgy is: szokásosabban. De azért nem zárja ki, hogy az “így”, tehát a saját pozíció az autentikus, és ez az adottság könnyen le is vezethető a bibliai történetből. Úgy tűnik fel, legkényszerítőbb morális elve az elfogadás, az elfogadtatás igényében fejeződik ki.

 

 

Szinkronitás

Ladjánszki eközben valahogy magára maradt. Az egyik legtalányosabb figura a hazai kortárs tánc világában. Talán a legtöbbet mutatja magából, s szinte semmit. Bármit megcsinál a színen, mégis mintha csak illúzió lenne az egész, egy sosemvolt történet idézete. Súlyos és nyers, ám éterien áttetsző, vadóc és félénk egyszerre. Gyermekmód, ártatlanul pettyezi elénk mozdulatait, aztán egyetlen gesztussal érvényteleníti korát – roppant terheket sejtet magán. Rejtélyes szomorúságán senkivel sem osztozik, szürkefényű felhőiből nem enged át senkinek – beléjük takarózik. Vaskos és törékeny, zajos és halk, merész és bátortalan. Nő és férfi. Nem nő és nem férfi. Olykor zavarba ejtő: nem tudni, honnan hová tart, mennyit tud a világból. Zavarba ejt, mert máshol tart a fizikai és máshol a szellemi léte. De a törvény szerint a kettő valamiképp mégis szinkronban marad. Kísért az érzés; mintha Ladjánszki maga, egész jelensége valamiféle protestálás lenne valami ellen, vagy valamiért, tehetséggel táplált kényszerérés, amelynek kezdő és végpontjai is összeérnek. A testi burok robbanni kész, a lét szinte megfeszíti, olykor mégis lassú, omlatag, szinte vonszolni kell. A Romance című, műfajilag “szextett” besorolású darab két jelenete kerül itt fedésbe.
Csabai könyökmankóra hagyva súlyát virtuóz balett gyakorlatot rögtönöz, majd repkedni kezd, lábai könnyedén, szárnyalva figuráznak. Rázkódó fekete zsabója alatt talán egy rokkant bohóc idézi meg régi szabadságát. A darab későbbi pontján aztán Ladjánszki mankózik a színre; vállait szögletekbe töri a kényszerű eszköz, míg merev alteste nehézkes röptét abszolválja. E paralitikus mozgásgondolatban együtt van a hideg, reménytelen sötétség, meg a rejtelmes, súlyos nagyság, valami, ami talán az előadón is túl van. Ami a két képben mégis összerímel: a földdel, a földiséggel való kapcsolat sérült harmóniája. Hol itt a szextett?
Csabai fölemeli a (férfi)szerelmet, égi dicsőséget ágyaz köré, ám közben ironizál. Talán a lehetetlenség magaslata és a valóság kisszerűsége között morzsolódik? Legszebb duettjeit férfiak táncolják, legérzékenyebb koreográfiai rezdülései férfitesten mutatkoznak. Fölemeli a szerelmet tehát, hogy elfogadtassa, szublimálja, hogy bűntelenné avassa. Ehhez pedig a legjobb útvonal a templom felé vezet, vagy inkább a kolostorokhoz. A szerzetesi élet külsőségei között valódi kihívás lehet a testi lét néhány aspektusa, éppen tagadása miatt. E kettős szorításban fogant képek egyike, talán a legszebb, a Homo non est színpadán is föltűnik. Mozgáselemein túl alapvetően képzőművészeti élményként jelenik meg.
Vörös négyszögben férfiportré, zártságát azonban hamarosan egy kívülről érkező töri meg, s vele a kép is növekedni kezd, hogy az izzó felület mindkettőjüket magába fogadhassa. A lassú kettősben csak egy-egy pillanat exponálódik egyediségében, aztán a folyamat magába szív minden apró történést, hogy a boldogságos fájdalom és a vágyó reménytelenség rajzolataiban nyerjen új életet. A két nyúlánk férfialakot egészen különös, feloldhatatlan ellentmondás feszíti a falra, mint valami keresztre, miközben egy relief figuráiként éledve meg, semlegesítik a gravitációt. Csupán a hosszú fehér ingek jelzik a földi irányt e szűzies könnyűségben, e szigorú szabadságban, amely egyben a legteljesebb élet, a vezeklő ölelkezés  maga. A lehetetlen realizálása. A végzetek birodalma. Ecce homo. Mintha különös duettjéből Csabai Attila és Károlyi Balázs tényleg felénk sóhajtana: íme, itt vagyunk. És ilyenek vagyunk. És mintha e milyenséget elfogadva, e milyenségért kérnék a bocsánatot. Nem tőlünk. Fentebbről. Talán ezért is fontos az alkotónak a férfiszerelem bibliai kulcsát megtalálni. Fontos a tisztaság, a dolgok eredeti igazolása. Ezért kerülhet a darabba Gergye Krisztián meztelen vezeklése is, amelyben a karok és lábak segítsége nélkül, a csupasz férgek alázatával araszol egy ajtó, a szabadulás felé. És vezeklésként hat Szász Dániel energikus késes jelenete is, amelyben valamiféle önbüntető akcióval egy szeppukut idéz. Mintha kényszerűen mindig mindent csak szinkronitásában szemlélhetnénk. Ismét a lét egészének állandó esedékessége.

Lent és fönt, fonákul

Egy másik vonulatban azonban a keresés fonákjára fordul, szelíden ironikus vagy szinte morbid mód cinikus lesz, és hirtelen oda a remény, oda a magasság, vesztésre állunk, bizony. Nyugtalanul bizarr képek születnek a “mélyrepülésekből”, a hatás pedig olykor az egyszerű naturalitásból, olykor a burjánzó dekorativitásból fakad. Csabai és Károlyi a Homo non est egy másik kettősét például valamiféle szimbolikus ruházatban járja: egyfajta csuha meg fekete harisnyatartó kombinációja adja a jelmezt. A női darab megnyújtja a fiúk amúgy sem rövid combjait, s az érzékek (érzékelés) próbájaként húsfoltok villannak elénk. A jelenet nemcsak az optikai kontraszttal operál, hanem a tradicionális formák könnyed fölbontásával is, amikor majdnem minden olyan, mint máskor, csak valami alapvetően nem stimmel. Ilyen epizód Károlyi magánszáma is, amelyben egy kb. negyvenötös spicc-cipellőben tipeg a paraván előtt. Karcsú idolját semmi sem töri meg: tökéletesen szőrtelen testfelületéről még nemi részeit is lábai közé rejti.  S az elrejtés most a megmutatás szándékából fakad. És milyen zseniálisan finom és kétértelmű Regős Pál is a szertartásos teázás és a halál között. Alakjának nincs megfogható, valódinak tűnő pontja. Elegánsan, elnéző mosollyal ajkán folyvást elillan az érzékelés elől. Ő már mindent tud, már csak nézi a nagy előadást. És van mit!
A Kék vörös rondeau legvörösebb pontján, a falon rögzített vörös szőrű fotelból két vörösbe öltözött alak kúszik alá. Valahol, a combok között hiányos az öltözékük, ám e kis vöröshiány csak még inkább kitünteti a vörösen előre meredő, s talán a valódival bélelt hatalmas (mű)falloszokat. Nesztek, itt van! Ugrálnak, bohóckodnak, hetykén rázkódnak a farkak. Ez a világ úgy is a fasz körül forog. Lásd: faszi, faszfej, fasza gyerek. Mi is azok vagyunk. Mindig bizonyítani kell, nőként vagy férfiként. Miként is? Az önmagaság gyötrő bizonytalanságai. Ebben a fonák világban is van azonban fölfelé, fonákul.
Hatalmas kereszten fiatal férfitest, gondos elrendezésében talán egy festmény vagy szobor mását adja. Töviskoszorú, csípőt ölelő drapéria, felfénylő bőrfelületek, hús, fájdalom, szomorúság, drámai súlyokat görgető egyházi kompozíció. Az izmok megvonaglanak, a felzengő hangzatok egyre telnek, mélyülnek, súlyosodnak, rezeg a levegő. Valami készülődik, feszül, vajúdik, valami elindult, buggyanni készül. Mint egy hascsikarás. Ágyéktáji vérpatronból vér patakzik a lábakon, vér csöpög a földre, vértócsa hízik, és folyik minden egymásba kavarodik, vergődik és zokog a búcsúhelyek neonfényű apoteózisában. Giccs a legjavából. Tényleg a legmívesebbek közül való – sokan megkönnyeznék. Talán épp a giccs megszentelt formáit, a giccset, mint a műviség közszükségletét illik itt komolyan venni, csak közben vonyítani kell.
De mit csinálnak közben a nők?

Kundalini

Miképpen lehetnek jelen ott, ahol a kérdés maga a férfi, s kizárólag csak az, s később, csupán a hímnemből következően tűnik fel a nő, mellékszereplőként. Ellenpontként, amelyben megtükröződhet a férfiúi magány, melyet csak egy másik állandó lény, azaz egy másik férfi oldhat. Nyilvánvaló a nemek izolációja, s aztán egyfajta önkiszolgálás. A vágyak zárlatos lecsapolása. A Romance “valódi” szextettekben is mutatja az alternatívákat. Rácz Eszter rúdjelenetében egy go-go girl nehéz munkáját abszolválja, ám nem juthat neki még annyi élvezet sem, mint analóg párjának, hiszen az élvezet, az élvezés fogalma feltételezi az érzékelés bizonyos tudatosságát, nélküle a létformák állati szintjére zuhanunk, merőben ösztöni kondíciók közé. Most mintha tényleg közelében járnánk, egy szenvedő, tehetetlenül vergődő lényt mutat a kép, s e lény az alsó csakrába ragadt energia felszabadításának primitív kísérleteitől reméli megnyugvását. Ugyane darabban egy koedukált vasalós jelenet is csakhamar átalakul: szereplői odahagyva a munkaeszközt, izegnek-mozognak, rángatóznak, mintha áram ütné őket, aztán elvetik magukat, testük hullámzik, vonaglik, reszket, kezük hoz csak megkönnyebbülést. Íme, a legintenzívebb szexuális együttműködés a nemek között: a párhuzamosság. Egyszerre működés. A szűkölő magány. S ha nő meg férfi mégis összekapaszkodik, akkor sem sikerül elérniük egymást.
Csabai és Ladjánszki egy baljóslatúan sötét, falra is felkúszó ágyfélén, egy szomorú, intim zugban vívja meg csatáját, amelynek tétje a találkozás. A megérkezés hite. Nekilendülnek, próbálják, akarják, összeérnek, menekülnek. Újból s újból lejátszódnak a reménytelenség variációi. Végtelen duett. Ami a kettőst mégis fölemeli, megkülönbözteti minden hasonlótól, hogy e két ember összerezgésében a reménytelenségnek teste van. Belélegezhető. Valami erős azonosság taszítja s vonzza őket egymáshoz, de nincs tovább, az út nem folytatható. S közben azt is érzékelni, hogy ezt mind a ketten tudják. Megmásíthatatlanul. Történetüket egyébként mintha lejátszották volna a Mikor iszom a semmit, mikor a csókját című darabjukban is: kézbalettjük volt a legpontosabb. E cizellált képetűd mesebeli mesének tűnt a megvalósulás előtti világból.

A szenvedés teste

Ladjánszki egyedül maradt. Szólókban éledt magára. Már a közös művekben is sajátos magánszámokat gyötört elénk.
Az Átjárókban például a nézőkkel kokettál: széktől székig tipródva-szökdécselve ölükbe ül, rájuk borul, pillanatra megpihen – mint láncot fűzi fel az apró epizódokat. Ám a közvetlen gesztusok nem képesek áthatolni a belső falakon. Nincs meg bennük a nyugalom, a ráhagyatkozás ősi bizodalma. Nincs ottfelejtkezés, nincs elengedettség. Csak lebonthatatlan falak vannak, homályos, sötét gomolygás, zsigeri nyugtalanság. Nedvező sebek és magány. Ladjánszki akciószínházában nem dicsőül meg a test: funkcionálisan, kisebb gépezetként mutatódik be. A lavórba eresztett vizelet is belőle jön, tehát visszaszármaztatható. (Megiható.) A bőr a sárral bekenhető, a haj bemocskolható, a test földhöz verhető, és így tovább… Nincsenek tabu alá eső cselekedetek és testrészek-felületek sem. A rövidke ruhából gyakran kivillan az ülep. Funkcionális részlet az egészből. Nem érdemel különösebb figyelmet. Mintha az előadó a furcsa elemekkel egyenesen azt üzenné, hogy ne figyeljünk, épp a látható nem lényeges. Különben is csak a szokott magántörténés zajlik, magángyötrelem, magánnyomor. Magánmitológia. De minden nagy rejtőzködésben ott erjed az extrajelenlét igénye.
Ladjánszki bármit csinálhat a színen, lényegét nem mutatja. Talán ez a megfoghatatlanság  színpadi lényének mozgatója? Nem tűnik mesterkéltnek, inkább titkos seb őrzőjének hat. És ez a seb itt a saját teste, amely abszolút megnyilatkozásaiban őrzi meg leginkább titkait. Az egyetlen tabu, tulajdonképpen. Valami itt nincs még kimondva.
Sokszor tűnik úgy, mintha testétől Ladjánszki is szabadulni akarna. Rákérdezni, hogy miért van. Húzza magával, mint egy koloncot. Miért van szenvedés? Miért van a szenvedésnek teste? Teste is. Mozgásvariációit a tehetetlen kérdés hajtja, sodorja körkörösen, mindig ugyanoda. Megveszekedettség a hatalmas színpadi fegyelemben. A lánytárssal váltott pofonok után a félmeztelen lét nyitott magánya. Ebben a Kettő című szólójában megrázó mutatványba kezd. Zokogva.-lihegve-rázkódva hullámzik felsőteste, sír az egész nagy sejtegyüttes, a sejtek fogoly közössége, és sírnak a női mellek, idegenül a mellkasra teremtve. Ladjánszki keze a legelképesztőbb módon, a legvadabb ritmusokban gyötri e melleket, húzza-csavarja-rángatja-cibálja, bünteti százféleképp. Büntető hadjárat a test ellen, az ártalom felöklendezése – kicsiny elégtétel a remegő húsburokban. Ladjánszki talán nincs otthon testében. Vajon milyet akarna? Nyúlánkabb alakot, vékonyabb vádlit, finomabb lábfejet? Vagy melleit tüntetné inkább el? Vajon melyik az irány, s melyik az első ok? A test vagy a lélek szenvedése? Annyi bizonyos, bármit tesz, nem erotikus, hogy leginkább az érzékekre hangolt jeleneteiben kerüli az érzékiséget. Mindig távolságot tart. És színpadi cselekedetei mögött marad. Benne és mögötte. Különös egyensúlyt tart az előadásban, s különöset testében-lelkében is. Mennyit tud magáról? Mennyit a mindenségről? Alakját valamilyen párás borongás, édes szomorúság lengi be talán örökre e véges világban. És az Egészlét kísérleteiben olykor sejtemlékek törnek elő múltról és jövőről. Androgün utópiák.
De azért Csabai színpadán is van egy nőknek szóló vészkijárat. Amikor a nő is szerepet kap, nőiségében. Anyaként. A Kompmániát erőteljes hangdramaturgiával szolgáló fantasztikus technikájú énekesnő, Ágens is ekképp mutatkozik be az egyik jelenetben: csupasz mellére vonva a zaklatott fiút, tejes melegével nyugtatja el. Így még a nő, az asszony is illik a világ rendjébe De miféle világ ez, és miféle rend? Az esszenciális hiányé.

Postscriptum

A társulat életének magaslati pontja a Szomorú szimfónia, később ez a mű táplálja a Lélekéberség bemutatóját is, amelyben már minden tény, minden emberi viszonylat fölemelődik. Éberséggé lesz. A Scientia sacra egyik kulcsszava Hamvas világában nem ébrenlét, hisz amit annak neveznek, sem egyéb, mint az alvás egy neme, belealvás az érzéki világba, s a földi életnek épp az a végzetes veszélye, hogy az ember teljesen elalszik. Pedig:
“Az élet itt megszokhatatlan.”

A Kompmánia bemutatói:

1997    MEGTEheten?
1997    Miféle másik lénynek? (Inspiráció)
1997    Mikor iszom a semmit, mikor a csókját?
1997    Lélekéberség
1998    Szomorú szimfónia
1999    Romance
1999    Átjárók
1999    Csalóka csókok
2000    Homo non est
2001    Kék, vörös

Ladjánszki Márta önálló művei:

1998    Torzó
2000    Egy
2000    Kettő
2000    Idomtalan sellő
2001    Terpeszkedő combok
2001    Miféle gyöngédség (Szabó Rékával közösen)

08. 08. 5. | Nyomtatás |