A guminő és a személyesség
TRIX – Cirkcus Cirkör
Bár a Trafó előadásain mostanság megszokott a teltház, mégis mellbevágó a hatalmas, mindent elborító, nyüzsgő tömeg. Nem egy nézőtérnyi, annál sokkal több ember. A nagy érdeklődést sokszor rezignált csalódás követi, igen, érdekes előadás volt, profi, meg jók a táncosok, csak... Most nem ez történt, érdemes volt keresztülverekedni magam a népeken, és a csodával határos módon még egy ülőhelyet is szerezni. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert aki nem tudott bejutni a Cirkus Cirkör előadásainak egyikére, az az utóbbi idők egyik leginkább magával ragadó előadásáról maradt le.
A Circus Cirkör 1995-ben alakult, célja az új cirkuszi kultúra elterjesztése Skandináviában és hazájukban, Svédországban. Úgy született – kávéházi beszélgetésekből – a társulat, hogy megelégelték a “nagy álmok és szűk hétköznapok” ellentétét, és megpróbáltak valami jól kitalált újat alkotni – egy jelenben élő, nem vasárnap délutáni gyerekzsúrra való, hanem mindenkihez szóló cirkuszt. Ami működik, és van rá pénz, hely és közönség. Sikerült nekik. (Látva annyi nagyra törő, ám a körülmények soha-nem-kedvezőségén elvetélt tervet, ez van olyan csodálatos, mint a fellépő guminő. Pedig az sem semmi.) Az előadások létrehozása mellett azóta fenntartanak egy posztgraduális iskolát, kurzusokat és tréningeket tartanak gyerekeknek, egyszerű érdeklődőknek és továbbképzésre vágyó profiknak. Nemrég nyitottak egy új játszóhelyet, ami szándékuk szerint nemzetközi találkozóhelye lehet a cirkusz művelőinek és szerelmeseinek, és központja az új cirkuszi kultúrának.
A TRIX, melyet 2000 márciusában mutattak be, a nyolcadik előadásuk. Nagy apparátussal létrehozott, nagyléptékű produkció – ámulatba ejt és irigységgel tölt el, hogy a tíz szereplő és hét fős, élőben játszó zenekar mellett népes – asszisztensekből, szakértőkből, építészből, cirkuszi szakemberből, maszkmesterből álló – csapat segített a darab létrehozatalában. (A régóta befutott és csúcson levő igazán nagy neveken kívül ki engedhetné meg magának, hogy 25 fővel turnézzon?) Ám az előadás nem pusztán a létszáma miatt nagy formátumú.
Hogy is mondjam pontosan? Ez egy igazi cirkusz.
A kritikusok “új cirkuszról”, a cirkusz megújításáról beszélnek. Pedig csak úgy tűnik, az egybeolvadó színházi formák sorába beállt a cirkusz is. A táncosok verseket szavalnak, a színészek szaltóznak, az akrobaták zenélnek, és minden előadásban videót vetítenek. Mindeme kísérlet mélyén az a szüntelen törekvés rejlik, hogy élő, érvényes színpadi formákat használjunk, hogy a száguldó versenyautó sebességével változó világot visszatükrözzük, hogy megtaláljuk és egybeolvasszuk az épp most érvényes újat és a most is érvényes régit. A Cirkus Cirkör is a hagyomány értelmezésével és élővé tételével kísérletezik úgy, hogy visszanyúlik a cirkusz eredetéhez, a varázslathoz és az ámuláshoz – és a nevettetéshez.
Egy guminő például, ajkán szelíd mosollyal hihetetlen figurákba hajlítja a testét, de nála nem a hajlékonyság a lényeges önmagában, olyat máshol is látunk, hanem ahogyan előadja! Nem a kínai cirkusz alázatos szerénységével, nem is az európai revü-varieté cirkusz poros unalmával és kiszámítottságával. Az erős előadói személyiség tudja, mit csinál, és mosolyogva prezentálja: itt van.
Aztán a légtornász fentről beesik a színpadra, s mire észrevennénk, hogy “mi” az, már ott sincs. Aztán megint megjelenik, mint valami furcsa, repülésre képes árnyék. Produkciójában a repülés öröme, s nem csak a sportoló ereje és technika.
Egyszerre eltűnik a manézs, és furcsa, hosszú karú, hosszú lábú manók jelennek meg, akik szöszmötölnek, tanakodnak, aztán hirtelen, meglepetésszerűen az egyik hatalmas tűzcsóvát fúj ki a szájából.
És persze a bohócok! Hiszen a bohóc a cirkusz lelke!
Ilyen mulatságos bohócokat még nem is láttam. Hárman vannak, egy magas vékony, egy közepes, és egy pici nő, akiről – ha az ember látta Fellini filmjeit – rögtön Gelsomina ugrik be. Ritkán látni ilyen hihetetlenül erős karaktert. Az első jelenetek egyikében egy kis dalocskát szeretne előadni, csak ebben folyton megzavarja a közönség, a zenekar, a túl magas kezdőhang. Közben grimaszol, mosolyog, reagál egy gyerek hangos kuncogására, és makacsul visszatér a kis dallamhoz, amit végül sikerül elénekelnie – igaz, először nagyon hamisan. Klasszikus bohóctréfa, ahol valamilyen emberi karaktert figuráznak ki, valamilyen eltúlzott alaptulajdonságot jelenítenek meg, és nem csak a fenékberúgós hülyéskedés szintjén.
A másik bohóc – a magas – egy spanyol táncot mutat, közben néhány labdát egyensúlyoz a fején. Kell egy-két perc, míg feltűnik, hogy a labdákat hátulról egy rúddal mozgatják. Innentől kezdve az egyre bizarrabbul mozgó labda egyre abszurdabbá és nevetségesebbé teszi a helyzetet, ami végül teljes képtelenségbe fordul: a labda felugrik a levegőbe, és ott marad, mint egy önállósodott, magát megmakacsoló partner.
A legemlékezetesebb jelenetet is a három bohócé. Begördül a színpadra egy hatalmas, körülbelül másfél méter átmérőjű, áttetsző, gigantikus lufi, benne a lány-bohóccal, aki, különös alvajáróként, hálóingben lépeget a burokban, kezével hajtva előre. Megjelenik a két fiú is, és valamiféle álomszerű udvarlásba kezdenek. Próbálnak bejutni, próbálják megérinteni a lányt, aki egyre hevesebben reagálna, de nem tud a hatalmas buroktól. Végül, egy utolsó erőfeszítéssel, az egyik fiú addig ügyeskedik, míg sikerül bedugnia a fejét a lány mellé.
Talán e néhány jelenet vázlatos leírásából is kitűnik, hogy mi az előadás titka. Egyrészt a klasszikus cirkuszi mutatványok következetes átgondolásával sikerül az unalmas, meglepetést már nem okozó paneleket elhagyni, illetve élettel tölteni. Emellett – miután az előadók hihetetlenül érdekes karakterek – a klasszikus attrakciókat sikerül személyessé tenni. Itt az akrobata, a bohóc, a bűvész ember is – ezért lesz a “szám” élmény, és nem csak attrakció. (Amúgy az előadás megerősített abban a gyermekkori meggyőződésemben, hogy mégiscsak cirkuszosnak kellene menni. Ha guminő már nem is, bohóc esetleg még lehetek.)
