Sokféle hűség

Sándor L. István: Azért választottátok A csodálatos mandarint, mert aktuálisnak éreztétek? Benne van ma a levegőben mindaz, amit ez a mű jelent?
Juronics Tamás: Magyar alkotó számára nagyon fontos, hogy létezik egy kimondottan tánc számára írt, nagyon erős és nagyon jó történettel rendelkező mű, ami külföldön is ismert és elismert. Ezért nyilván egy magyar koreográfus előbb-utóbb foglakozni akar vele. Nálam ráadásul azért speciális ez a darab, mert alkatilag eleve közel állok a Mandarin-figurához: a korpuszom, a kopaszságom és a szakállam mintegy predesztinál erre a szerepre. Már korábban is felkértek arra, hogy más koreográfiájában táncoljam el a szerepet, de nem vállaltam. Mert azt gondoltam, majd én megcsinálom a saját verziómat, és én abban akarok elhíresülni.
Bozsik Yvette: Amikor 1995-ben először nekifogtam, elég rossz lelkiállapotban voltam, és szerintem ez nem áll messze a darabtól. Ez a mű nagyon mélyen szól a szerelemről, a halálról, az ősi ösztönökről, és ez találkozott az akkori hangulatommal. Annak idején az összes hazai Mandarint láttam Harangozóétól Markó Iván új felfogású változatáig. Amikor hozzákezdtem, fontos volt számomra, hogy ne valaminek a másolatát csináljam meg, mert az ember nem akar hasonlítani másokra. Korábban dolgoztam már irodalmi alapanyagokra, ebben az esetben azonban sokkal szorosabban kellett követnem a szöveget, de ez nem jelentett problémát, mert jónak tartom. Még segített is, hogy kész a történet, amit persze átszűrtem saját magamon.
Horváth Csaba: Csodálatos a zene, és a zenén túl A csodálatos mandarin csodálatos történet. Eleve úgy álltam neki, hogy egy történetet dolgozok fel, illetve valósítok meg, mert nincs már mit kitalálni rajta, hiszen ki van találva! A szövegkönyvet ma olvasva, mondhatjuk, hogy kicsit ósdi, de így csak a szem látja. Szerintem, ami ebben a történetben benne van, olyan tiszta, egyértelmű és egyetemes, mint a zene, amivel együtt lélegzik.

 

 
Fuchs Lívia:  A zene és a történet egyaránt lenyűgöző, s viszonyuk nem problematikus, állítjátok. A szegedi változatban ugyan nem ez a történet kel életre, mégis a másik két feldolgozást és a filmadaptációt igyekeznek betiltani. Milyen tabukat sértettetek, ami ilyen heves nézői, újságírói, szervezői, örökösi háborgást keltett? Hiszen a vád – hűtlenség Bartók Béla szelleméhez – nem fogalmazható meg szabatosan, viszont nyilván összefügg az interpretáció szabadságával.
Bozsik Yvette: Az én 1995-ös darabom elég sok előadást megért úgy, hogy egy fekete színész táncolta a Mandarint. Ha elfogadjuk, hogy a Mandarin idegen, és akár egy fehér bőrű is alakíthatná a kínait, akkor miért ne ábrázolhatná egy fekete bőrű előadó? Nem is értem, mi ebben a tabusértés. Igaz, most elsősorban a filmmel van gond – azonnali betiltását követelik, és per is lesz belőle –, pedig szerintem az én korábbi darabom sokkal provokatívabb volt. De a művésznek nem az az egyik fő feladata, hogy a saját korát ábrázolja? A világ, amiben élünk, sokkal súlyosabb és durvább, mint ami az én Mandarinjaimban látható. Az utcán az emberek ölik egymást, mindenütt hazugság, korrupció, mondjam a pedofíliát? A művész miért ne ábrázolhatná mindezt? Én most elvesztettem magam alól a talajt. Elbizonytalanodtam, mert nem tudom, mit szabad megmutatnom. Egy nem létező álomvilágot kellene, mert a valóság tabut sért?  Furcsa, hogy a világ ilyen képmutató.
Juronics Tamás: Szerintem én maximálisan hűséges voltam. Ha van egy librettó, azt elolvasom, aztán színpadra teszem, magyarán megfejtem a szöveg tartalmának mélységeit, és megpróbálom átültetni képi világgá. Ha végig követem a zenét és a szövegkönyvet, s mindezt a saját gondolataimmal, egy mai szimbolikával állítom színpadra, akkor hűséges voltam. Tényleg az volt a célom, hogy azt a szellemiséget kövessem, amit a bartóki életműből kiolvastam. És percnyi kétségem sincs afelől, hogy az enyém az igazi megoldás, hiszen azért csináltam meg így. Ami pedig a tabukat illeti, szerintem ma már nagyon polarizálódott a közönség és a játszóhelyek is. Hogy mi számít tabunak és mi botrányos, attól függ, milyen körben adod elő. Lehet, hogy ami az Operaház vagy a Nemzeti prűd közönségének felháborító, az a Trafóban kevés.
Horváth Csaba: Értetlenül állok a dolgok előtt, bár nem csodálkozom a reakciókon. Természetesen nem az volt a célom, hogy elutasítást vagy megbélyegzést váltsak ki az emberekből, de azért számítottam rá, hogy megosztom a közönséget. Nem igazán tudom, ki van kész: a közönség vagy én. Én úgy gondolom, hogy én.
Fuchs Lívia: Mármint mire?
Horváth Csaba: Felkészült vagyok arra, hogy vállaljak egy ilyen előadást. Már attól a perctől kezdve, hogy kitaláltam, őszintén szólva, kicsit féltem is tőle, de ez már elmúlt. Halálosan nyugodt vagyok, tiszta a lelkiismeretem, nem kínoztam gyerekeket. Lehet, hogy a közönséget igen, de azt más műveimben is megtettem, csak talán más módon.
Bozsik Yvette: Olyan konzervatív kezd lenni a közízlés! Amikor mi tizenöt éve a Természetes Vészekben Árvai Györggyel elkezdtük a pályát, sokkal provokatívabb előadásokat csináltunk. És sokkal durvább előadásokat láttam világszerte, volt a színpadon minden, vizelés, maszturbáció, vérivás, szeretkezés. Az más dolog, hogy ez tetszik-e, de nem lehet betiltani, mert minden sértő lehet, az egyik alakja, a másik nemzetisége, a harmadik arca vagy a meztelensége. 
Fuchs Lívia: Lehet, hogy közel nyolcvan éve az okozza a skandalumot, hogy ez a darab a testi szerelemről, a szexuális vágyról beszél?
Juronics Tamás: Igen, ez egy szerelmi dráma, ami akkoriban tabu téma volt, és ezért megbukott. Mély szerelmi drámát érzek ebben a történetben, ami egy férfiember tollából, zongorájából került ki, s én, mint férfi alkotó hasonlót érzek. S amíg férfiak alkotnak, addig ez örök probléma marad, s ezzel foglalkozni is fognak.
Bozsik Yvette: Tényleg nagyon férfias a darab, brutális a zenéje, és bármennyire is próbáljuk finomítani, hogy miről szól, én is úgy érzem, hogy amikor Bartók Béla ezt komponálta, elsősorban a férfivágyat fogalmazta meg. Még az üldözési jelenetekben is, amikkel mindig problémáim voltak, mert szerintem azok is a vágy csúcspontjai, holott a szöveg szerint csak a mű végén következhet be a két szereplő egyesülése. Számomra az üldözés nem azt jelenti, hogy rohannak egymás után, hanem hogy hogyan élik meg belülről a vágyat. Ezért is oldottam meg úgy, hogy a színpadon párhuzamosan mozognak. Mert belülről keresik egymást, és belülről futamodnak meg. Én minden darabomban ezekre a lelki állapotokra figyelek.
Horváth Csaba: Valóban a szexualitás áll a darab középpontjában. De szerintem nem a túlfűtöttség az oka, hogy többnyire botrány övezi a bemutatókat, hanem a szexualitás iránti vágy ereje, ami szétrombol mindent, ami egyébként értékes. A csodálatos mandarinban két kultúra áll szemben egymással, ami nem újdonság a művészetben. Különösen nem mifelénk, Közép-Kelet-Európában, ahol a keleti és a nyugati kultúra hat egymásra. És ebben a darabban a vágy lerombolja, porrá zúzza mindkét kultúrát. Ez benne a gyönyörű és a tragikus.
Fuchs Lívia: Milyen ez a mai kultúra?
Horváth Csaba: Szerintem nagyon kilátástalan. Sivatagban élünk, aminek közepén ott a konzumkultúra, mondjuk az amszterdami kurva negyed, amin át a gyerekek hazafelé mennek. A Mandarin pedig egy olyan szerzetes, aki valószínűleg harminc éven át meditált vagy tanult, de ahogy megérinti őt a lány, ez a profi kurva, attól összedől a világ. Ezért meztelenedik le, ami részemről nagy merészség, de vállalom, mert nem a divat szüli, mint általában a kortárs táncban, hanem maga a darab.
Fuchs Lívia: A másik két műben egyáltalán nincs prostituált, sőt, a szegedi változatban a Mandarin sem a titokzatos idegen.
Bozsik Yvette: A Lány nálam egy baba, olyan szexuális tárgy, amit meg lehet venni, s ilyen szempontból prostituált. A Mandarin pedig szintén bábu, aki a lány képzeletében jelenik meg, a lány szüli meg, nem konkrétan, hanem képzeletben, mert csak e szerelem, e találkozás által lesz nővé.
Juronics Tamás: Nagyon fontosnak tartom, hogy az én darabomban egy bizonyos férfi és egy bizonyos nő kapcsolatáról van szó. S a mű előjátékában jelezzük, hogy mintegy a teremtés által egymásnak rendeltettek, azért is szinte meztelenek. Ők egy pár, köréjük alakul a világ, s a duettjük végén majdnem megcsókolják egymást, s amikor aztán a függöny után ismét látjuk a lányt ugyanebben a pózban, de már egyedül, tudjuk, hogy hiányzik mellőle a másik fele. Sokat küzdöttem azért, hogy a darabomban ne legyenek olyan klisék, mint amik ehhez a műhöz társultak. Az a motívum izgatott, hogy a férfi hogyan jut el a szenvedélyes vágynak arra fokára, amikor a reális törvények már nem vonatkoznak rá. Ez az intenzív, szexuális töltetű szerelmi vágy az izgalmas ebben a darabban, ezért az ifjúnak és az idős férfinek igazából nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Ők a férfikor, a szexuális aktivitás kezdő és végső állapotának jelzései, míg a Mandarin a köztes állapot, amikor a férfi ereje teljében van, és képes a nemi vágyra.

 

Fuchs Lívia: A megváltás motívuma a történethez tartozik, vagy ez az interpretációs hagyomány része?
Horváth Csaba: Szerintem a megváltás nem egy emberé, hanem egy világé. Nem egy kurváé, akit rossz útra sodort a sorsa, aki gyerekkorától bepisil, egyébként meg rossz álmai vannak. Nem egy prostituáltat kell megváltani, hanem a romlott környezetét.
Bozsik Yvette: Miután itt szerelemről van szó, a nő bizonyos értelemben minden egyesülésnél odaadja, feláldozza magát, de a férfi is. Én női koreográfus vagyok, nálam minden szempontból a nő áll a középpontban, és a filmen, ahol más a környezet, mások a szereplők, a nőnek van egyfajta megváltása, fejlődése. Ezért itt a csavargók is áldozatok, mert a nő erősebb lesz náluk.
Horváth Csaba: Bár ez férfidarab, tulajdonképpen a férfi az áldozat. A nőnek sorsa van, ő a társadalom áldozata. Már beszéltünk róla, hogy itt folyamatosan férfi életkorok jelennek meg, míg végül a Mandarin következik, aki – szent ember. A csavargók – akik a fogyasztói világ működtetői – ütik ugyan a lány testével, de ez önkorbácsolás, a Mandarint a saját vágya öl meg.
Sándor L. István: Bartók zenéje tényleg tánczene?
Juronics Tamás: Nagyon jó ritmikai-dinamikai lehetőségei vannak, és mi nagyon táncos koreográfiát csináltunk rá, legalábbis a négy fiú keményen mozog végig. Egyébként pedig nem lehet igazán táncos a darab, mert annyi fizikai cselekvés van benne rövid idő alatt – háromszor kell meghalnia és feltámadnia a Mandarinnak, közben meg harcolni –, és ezek egyike sem táncos lehetőség. Ez keményen programzene – hallom, hogy itt jön be a Mandarin, az ott a Lány témája stb. –, nincs mese, nem lehet csak azért megerőszakolni, hogy extra legyek. Viszont ha “olyan tehetséges vagyok”, hogy kottából koreografálok, akkor beöltöztetem bőrbe a három Csavargót, s ha a partitúrában az ő zenéjük következik, “Tessék, jeté…!” mondom. Ennek mi értelme? Ha valaki egy ilyen nagy művet választ, akkor valamennyire tiszteletben kell tartani a zenét. Nyilván azért pont ezt választotta, mert ezzel akart foglalkozni. Bele kell mászni a zenébe, gondolkodni kell a belső törvényein, mi miért szól, és hogyan.
Horváth Csaba: Én ezt a zenét megtanultam. Foglalkoztam vele zeneileg, megfejtettem, és oda jutottam, hogy meg lehetne koreografálni, és nagyon kis csecsebecse dolog jönne ki belőle. De nem akartam megkoreografálni. Ha megkoreografálom, ami nem áll tőlem távol – és az én táncosaim ráadásul erre alkalmasak is, hiszen már a tréningjeimen hozzászoknak a bonyolult ritmikai váltásokhoz –, akkor elkezdem esztétizálni. De pont ezt igyekeztem elkerülni, mert az esztétizálást sokkal súlyosabb problémának tartom annál, mint amit most felrónak nekem.
Fuchs Lívia: Arra a szentségtörésre célzol, hogy percekre megállítottad Bartók zenéjét?
Horváth Csaba: Ez nem megszakítás. Az utolsó tételt megtiszteltem azzal, hogy megágyaztam neki a csenddel.
Fuchs Lívia: Pontosan mit értesz esztétizáláson?
Horváth Csaba: A színpad már önmagában szűrő, én pedig ezt a lehető legvékonyabbra akartam venni. Úgy akartam megvalósítani, hogy amennyire lehet, a maga nyers valóságában, brutalitásában legyen költői. Halálosan komolyan vettem a zenét, a történetet, mindent. Lehet, hogy jobban tetszene az embereknek, ha nem vettem volna ennyire komolyan. Valószínűleg az emberek nem is tudják, mi ennek a darabnak a varázsa, mi az az egység, az a harmónia, az aranymetszés, ami a tökéletességet árasztja.
Fuchs Lívia: Ha a zene önmagában tökéletes, akkor elegendő lenne újból és újból meghallgatni, miért kellenek a különböző színpadi interpretációk?
Bozsik Yvette: Az a fantasztikus benne, hogy ha eltérően fogalmazod is meg, de tehetséges vagy, mégis megmarad a mű lényege. Nem hiszem, hogy csak az én változatom érvényes, mert szerintem sok “hiteles” megoldás létezhet és létezik is. A zene egyébként olyan erős, hogy én is küszködtem vele, mert ugyanazt éreztem, mint amiről a Csaba beszél. Ha elkezdek táncolni, meg halálra mozgom magam, akkor sem tud mindez olyan erős lenni, mint a zene. Ezért én is visszafogtam magam, inkább ellenpontoztam, azért is van a művemben sok remegés, apró, rituális mozdulatok, a csavargók bunrakuszerű mozgása.
Horváth Csaba: Nem lehet, de nem is kell felülmúlni a zenét. Nem kell effektekkel még erősebbet csinálni. Nem a hatás a kérdés.
Fuchs Lívia: Pedig sokkoló hatású volt az előadásodban, hogy gyerekeket, apró embergyerekeket olyan helyzetbe hoztál, amitől tárgyakká, iszonyatos hatást keltő eszközzé váltak öntudatlanul.
Horváth Csaba: Nem ez volt a célom, hanem hogy azt a bizonyos szűrőt lehetőleg kiiktassuk, hogy a valóság tükörképe a valóság legyen. És innentől kezdve a gyerek sem eszköz, hanem valóság.
Sándor L. István: Ha a szűrő azt jelenti, ahogy egyfajta megszokáson keresztül látjuk a dolgokat, akkor ennek a kiiktatását nevezhetjük tabudöntögetésnek is, nem?
Horváth Csaba: A tabuk az én szememben nem tudatosultak. Eszközök, effektusok – ezek a kifejezések tartalmilag egészen távol állnak attól, amit én szerettem volna, és meg is csináltam. A főpróba gyönyörű volt. Behozták a gyerekeket, és néma csend. Békés pillanat. Olyan szép volt, hogy ettől működött utána a vihar.
Fuchs Lívia: De ez minden előadáson kiszámíthatatlan, a néző pedig egyetlen előadást lát. És ha békés a pillanat, az egy másik darab, mintha zokognak. Nem túl nagy kockázat ez?
Horváth Csaba: Nagy, de vállalom. Nem effektus, hanem valóság. A csecsemő sír, nem azért, mert kínozzák, hanem mert ez természetes állapot, a fájdalom nagyon komoly táplálék. Ez az előadás a valóságról szól, és nem a szűrőkről. Szó sincs benne provokációról, s legkevésbé hatásvadász effektusokról.
Juronics Tamás: Ha önmagammal cinikus akarok lenni, akkor azt szoktam mondani, hogy én “hatásvadász” koreográfus vagyok. Ugyanis az a dolgom, hogy keressem a megfelelő hatást – ami akár az effektusok mellőzése is lehet –, amivel el tudom eljuttatni a gondolataimat a nézőkhöz. A táncban nem tudsz mással kommunikálni, mint a látvánnyal, a testbeszéddel, hogy egyfajta katarzis felé vezessen. Ez a történet teli van szimbolikával, de azt akartam, hogy a megvalósítás nagyon is reális legyen, fizikailag is kemény, ezért fontos, hogy a tárgyak jól funkcionáljanak. A lepel – ami a munka során teljesen véletlenül alakult ki –, szerintem a legnagyobb találmány. A Mandarin bejövetele ugyanis nagy kérdés volt: hogy oldjam meg jó ütősen, ha már előtte háromszor bent volt. A szokványos megoldás, hogy az adott zenére ott áll mozdulatlanul, szóba sem jöhetett.  Így viszont betölti az egész teret anélkül, hogy beállt volna.
Fuchs Lívia: Személyesen hogyan kötődtök e csodálatos mandarinhoz?
Horváth Csaba: Én magam vagyok az.
Bozsik Yvette: Az enyém egyfajta felfogás, de elfogadom, hogy létezhet másféle is.
Juronics Tamás: Az elmúlt másfél évben 57 Mandarin-előadást játszottunk. Mialatt a fesztiválon néztem a mások előadásait, skizofrén állapotba kerültem: mit csinálnak ezek? Hiszen én vagyok a Mandarin!
Fuchs Lívia: Mindhárman mélyen átgondolt, a személyiségetekkel hitelesített és törvényszerűen nagyon is eltérő olvasatát adtátok Lengyel Menyhért és Bartók Béla sok vihart megélt közös művének. E koreográfiákat tekinthetjük végelegeseknek?
Horváth Csaba: Nekünk egyszer állt módunkban színházi körülmények között előadni, tehát nem volt ideje összeérni a műnek, de úgy látom, rendben van, vállalható így, a maga megkoreografálatlan brutalitásában, csak egy kicsit még csiszolok rajta. Most más Bartók-zenékre tervezek műveket, nem tudom, kapok-e majd rá engedélyt.
Bozsik Yvette: Eddig háromféle változatban dolgoztam fel, de most szeretnék csinálni egy olyat, amit elképzelnek, hogy milyennek kell lenni. Valószínűleg pamflet lenne belőle, bár ezt most nyilván nem tehetem meg. Ennek a zenének olyan mélységei vannak, annyira ősi, buja és elementáris, hogy lehet, hogy húsz év múlva újból előveszem. Akkor majd biztosan más szemmel nézem a dolgokat, mint ahogy most is félelmetesen hatott rám a saját korábbi darabom vadsága. Annyi minden történt velem ez alatt az öt év alatt, lehet, hogy szelídebb lettem.
Juronics Tamás: Többször gondolkodtam már a Mandarinon, régebben egy szólót akartam belőle magamnak, egy skizofrén személyiségről, aki egyszerre a férfi és a Lány. Lehet, hogy nekiállok, de jogi problémáim lesznek, már látom.

08. 08. 5. | Nyomtatás |