Rövid-tárlat

Földi Béla táncos-koreográfus és társulatvezető tíz éve ugyanazt csinálja. Egyszerre  megingathatatlan és alázatos. Míg társulatát dicséretes belátással, vendégkoreográfusokat híva és fogadva újabb és újabb kalandozásokra engedi – ezzel biztosítva számukra a fejlődés, a tanulás, egyáltalán a változás lehetőségét –, addig ő konokul tartja magát egyfajta sajátos kánonhoz. Kiváló szemmel keres vendégkoreográfusokat, hogy aztán ne tanuljon, ne idézzen tőlük semmit: Földi érintetlen irányzatoktól, trendektől. Az ő jellegzetes és összetéveszthetetlen munkáiban állandó a derű és tetszetősség, s műveiben  nagyjából hasonló arányban sorakoznak briliáns mozdulatfüzérek és a néha egészen meghökkentő felszínesség. Viszont mágikus erővel tartja össze társulatát. Nincs lehetetlent nem ismerő menedzsmentje, nincsenek törtető kijáróemberei. Ő “csak” teszi a dolgát: hátteret ad és összefog.
A Bocs! című munkája néhány perces jelenetek laza füzére: történet nélküli helyzetgyakorlatok sorozata. Önreflexiótól, mélylélektantól és borongástól mentes munka. Hősei filmmusicalekből ismerős mimikával, erős színekkel tálalják ezt az alapvetően önmagáról szóló táncot, melyben két fehérruhás és sísapkás fiú, majd egy igéző selyemruhát viselő lány erotikus hevületben táncol a díszlet egyetlen asztalán a finoman megkomponált fénycsíkokban. Aztán gyors tempóban magukra kapkodják a nyakukba hajigált téli holmik tömegét, hogy fázni kezdjenek, és a hófehér táncpadló jelezte korcsolya pályára siessenek csúszkálni. Idővel feltűnik egy hatalmas, ízléstelen plüsskutyát maga után vonszoló, frivol úrinő, aki utóbb odaliszkos pózban kelleti bájait. Földi egyszerű gegekből, apró betétekből egyveleget készít – bocs! – és nem szerkeszt, nem komponál. Bájra és kedvességre játszik, míg más, ritka alkalmakkor ügyes kézzel kutakodik komor jelentések körül. Felcsigáz és elaltat, váratlan szépséget váratlan sutaságokkal olt ki.

 

 

Egerházi Attila tizenöt percéhez három óriás – Steve Reich, John Cage és Maurice Ravel – zenéjét rendeli. A Fehér lótuszok tömény és elegáns kroki. Az első pillanatban lendületes mozdulatban kimerevített táncosnői sziluett a felerősödő fényben hús-vér nőalakká válik, hogy megelevenedve, lenyűgöző mozdulatokkal megnyissa a koreográfiát. Egerházi alkotása egyszerű és látványos, mozdulatanyagára nem jellemző az újszerűség, ám Kövessy Angéla jelmezeivel és Kovács Gerzson Péter fénytervével együtt mégis megérint. E negyedórában a látvány, a zene és a mozdulat sajátos találkozási pontjai és állandóan alakuló, “kémiai” kötései a hangulatok sebes egymásutánját adják. A háttér és a testeket megvilágító fények folyamatosan változó színe, az egymás mellé préselt zeneművek sodrása, az újra és újra indított mozdulatsorok, majd a háttérfalon megjelenő videófelvételek a derű és a melankólia, a dinamizmus és az összeroskadás, a lágyság és a merevség pillanatait produkálják. Egerházi koreográfiája klasszikus munka. A modernre sminkelt hagyomány szép és érdekes mintadarabja. A koreográfus apró, meglepő másodperceket ékel régi vágású gesztusok közé. A táncosnők például a fejük fölé rántják higany színű, fényes szoknyájukat, a férfitáncosok és partnernőik a merev arcú és merev testű, virtuóz tánc közben összecsuklanak, máskor szélsőséges tempóváltásokkal hoznak zavarba. Lírai, érzelemgazdag gesztusok váltakoznak a balettautomaták testi kiszámítottságával. Hideg-meleg zuhany, izgalmas, ám vázlatos az est második része.
Juronics Semmi és sohája az úthenger mint slusszpoén. Kegyetlen és ijesztő. Plüsskutya-sétáltató jámborság és tetszetős klasszikum után pszichothrilleri laboratórium. A csontjainkban is érezzük a Laibach és a Skinny Puppy fokozhatatlan hangerőn üvöltő, zseniális zenéjét. Molnár Zsuzsa díszletei és jelmezei Dr. Jekyll és Mr. Hide világát idézik: az előtérben három póklábú vasállvány, a háttérben jobbról három áttetsző rizspapír takarás, balról talapzatba hegesztett, gótikus ívű fémpálcák alkotta sövény. A táncosokon hosszú, rémmese-professzori köpeny vagy fekete aligruha. A nyitány a kellékek szempontjából is igen erős: három halvány fénnyel belülről megvilágított üveghenger kerül a táncosok segítségével a póklábú posztamensekre. A hengerekben formalinban úszó, sápadt emberi szív.

 

 

A Semmi és soha a koreográfus legutóbbi munkáját, a Postscriptumot idézi. Itt is ömlesztetten, hasonló töménységgel sorakoznak vizuális és koreográfiai ötletei. “Zsigeri korban élünk” – nyilatkozta a Budapest Táncszínháznak készített  koreográfiája kapcsán a Szegedi Kortárs Balett vezetője. A zsigeriség azonban inkább saját “valóságában” van jelen a színpadon: egyre több hengert látni egyre több szívvel, majd az állványokra kerül három zselatin-agy, hogy a táncosok hamar széttrancsírozzák reszkető anyagukat. A rizspapír mögött halványan fel-felderengő, majd rövid időre teljes valójában felbukkanó koreográfus varázslóként szerepelteti önmagát. Segédei és áldozatai – elpusztuló és feltámadó, fehér és fekete táncosai – a fináléban meghátrálnak a végső varázslat előtt. De előbb még a fémpálca-mellvéd mögött egy megbűvölt, kibernetikus Hófehérke jelenik meg. A fakó lányalak minden mozdulását-bicsaklását a testéről és hajából előgomolygó porfelhő kíséri. Bizarr erkélyjelenete misztikus fények övezte lidérces, angolparki látványosság. Egy delejezett emberbáb nyomasztó magánszáma. A démonként felbukkanó Juronics elriasztja, eltünteti saroknyi színpadáról a testéből felszálló porban úszó jelenést. A lányt néhány másodpercre viszontlátjuk: a háttérfüggönynek a mágus nyitotta résén, üveghengernyi vízben, Oféliaként lebegve-fuldokolva mered ránk. Testét a formalinban úszó szívekéhez hasonló, bágyadt fény színezi viaszosra. 
Bizarr élmény e három alkotás egyetlen csokorban. Földi, Egerházi és Juronics  munkái teljességgel szétfeszítik az időbeli és eszmei keretet. Koreográfiáiknak valóban nincs más közös pontja, mint az azonos előadói kör: az alázatos, sokszínű, tehetséges táncosokból álló Budapest Táncszínház. Ez önmagában egyáltalán nem probléma, az azonban igen, hogy az együttes műsorán nem rövid koreográfiákat, hanem zanzákat, kivonatokat, jegyzeteket láthattunk. Nehezen megjósolható végeredményt, kiteljesedést feltételező előzetest. Olyan értékes pillanatokkal, amelyeket lágy bélésanyagként vett körül a mozdulati ballaszt.

Bocs!

Koreográfus: Földi Béla
Zene: Rabih Abon-Khalin, Astrud Gilberto, Bobby McFerrin, Leon Parker, Joshu Redman
Előadják: Barta Dóra, Jónás Zsuzsa, Nagy Anikó, Nagy Grácia, Fodor Zoltán, Zachár Lóránd

Fehér lótuszok

Koreográfus: Egerházi Attila
Zene: Steve Reich, John Cage, Maurice Ravel
Előadják: Barta Dóra, Jónás Zsuzsa, Nagy Anikó, Nagy Grácia, Fodor Zoltán, Zachár Lóránd

Semmi és soha

Koreográfus: Juronics Tamás
Zene: Laibach, Skinny Puppy
Előadják: Barta Dóra, Jónás Zsuzsa, Nagy Anikó, Nagy Grácia, Somorjai Judit, Fodor Zoltán, Zachár Lóránd

08. 08. 5. | Nyomtatás |