“A színház lényege a mulandósága
Beszélgetés Roger Planchonnal
Esküdt ellenségei – ha vannak ilyenek – sem mondhatják Roger Planchonról, hogy nem sokoldalú művész. Színházi és filmrendező, író, forgatókönyvíró, színigazgató és persze színész. Utóbbi kivált érződik a sajtótájékoztatón. Planchon elemében van; látszik, hogy élvezi a helyzetet, visszautasítja a mikrofont, nincs is szüksége rá: hangja így is könnyen betölti a Merlin éttermét. Született optimista: hisz a színház jövőjében, a sokat kárhoztatott tévében sem ellenséget, hanem kiaknázandó lehetőséget lát. Nem hiszi, hogy ma egy meghatározható vezető trend lenne a színházi világban, de értéknek tartja a sokszínűséget, hisz a rendezői színház okozta “robbanás” sem törölte el a régi színházi formákat. A maga sorsáról ugyan megjegyzi: rajta, aki színiiskolát sosem végzett, ül egy átok: színházi előadásait többnyire filmszerűnek, filmjeit túl teátrálisnak minősíti a szakma. De szavain érződik, ez az átok sem olyan tragikus. Csak az egységesen ostobának minősített, a kultúra jelentőségét felmérni képtelen, csupán saját hatalmukkal törődő politikusokkal nem tud kibékülni…
Beszél természetesen az előadásról is. Elmondja, hogy a Hattyúdalt tizennégy éves korában olvasta, amikor még úgy vélte, harmincévesen fog meghalni. Megígérte hát magának, hogy ha 68 éves lesz (mint a darab hőse), eljátssza majd. Most teljesíthette hát egykori ígéretét, s rendezőt, társulatot sem kellett sokáig keresnie. Gondot csak a mű rövidsége okozott; Planchon nem akarta más hangulatú egyfelvonásosokkal együtt játszatni a színművet, ezért formálta színpadi szöveggé a hasonló témájú novellákat. Mindez nem jelenti azt, hogy azonosítaná magát a csehovi hőssel. Már csak azért sem, mert Szvetlovidovval ellentétben ő nem alkoholista (pontosabban öttől kilenc éves koráig az volt, de aztán leszokott). Egyébként is, az orosz komédiás állandóan nyavalyog és siránkozik a színpadon, márpedig ez az egyetlen dolog, amit ő szívből utál. Szóba kerül a nálunk tizenkét évvel ezelőtt látott legendás előadás, a Dandin György is, többek közt a díszlet eltérése kapcsán. Planchon a különbséget nem stiláris váltással, s még csak nem is a sanyarú anyagi helyzettel, hanem a drámák tematikai különbségével magyarázza; ott a játéktér aprólékos és látványos kidolgozása a társadalmi környezet érzékeltetése okán volt fontos, itt a díszlet célja az volt, hogy bemutassa, milyen szegényes a színház – a társadalmi környezet csak túlterhelné. Az esetleges további összehasonlítások elől éppoly rutinos könnyedséggel tér ki, ahogy válaszol a nézői kérdésekre, s ahogy lezárja a beszélgetést. S éppígy vállalkozik egy rövid interjúra is.
– Az imént beszélt a Hattyúdal színrevitelének okairól. De valójában melyik énjét inspirálta inkább a feladat: az íróét, akit izgatott a dramaturgiai kihívás, a rendezőét, akinek valamilyen személyes mondandója volt, vagy a színészét, aki egyszerűen el akart játszani egy jó szerepet?
– Őszintén szólva leginkább színészként érdekelt a darab. És azért íróként is. De semmiképpen sem rendezőként.
– Pedig ha egy színházi ember, aki ráadásul író, rendező és színész is, színre visz egy színházban játszódó, a színházról és a művészetről szóló szöveget, mindenképpen azt várnánk, hogy az előadás ha nem is ars poeticája, de legalábbis személyes mondandójának, művészetfelfogásának kifejezője legyen – még akkor is, ha, mint mondta, nem azonosítja magát a hőssel. Nem volt ilyen szándéka?
– Nem. Megmondom őszintén, mindenképpen tiszteletben tartandónak gondoltam a csehovi mondandót, és semmiképpen sem akartam személyes dolgokat hozzátenni. Ha filmet forgattam volna az anyagból, valószínűleg foglalkoztam volna ezzel, de most nem tartottam volna szerencsésnek.
– S egyetért-e például Szvetlovidovval, amikor a színészet, a színház, a művészet mulandóságáról beszél?
– Igen, ezekkel a szavakkal teljesen egyetértek. Sőt, azt gondolom, a színház lényege éppen a mulandósága. Erről soha nem szabad elfelejtkezni. A színház minden alkalommal, minden előadás után meghal; az, amit a film, a videó őrizhet belőle, csak archiválás. Az efemer jelleg a színház természete. Mindent, amit Csehov erről ír, nagyon mélynek és igaznak gondolok. S ezen a ponton teljesen azonosulok is a hőssel.
– Hogyan írta a szöveget? Már a próbák előtt kész volt a végleges változat?
– Megírtam már a próbák előtt. De mivel egy társulat vezetője vagyok, ők mindig arra inspirálnak, hogy változtassak némileg, hogy a színészekhez is igazítsam a szöveget. Így aztán többször is átformáltam azon hónapok alatt, amikor az asztal melletti értelmezőpróbákat tartottuk. Azután persze már nem tudtam változtatni.
– A színészeknek is voltak ötleteik?
– Na igen, nekik mindig vannak ötleteik…
– S olyanok is, amelyeket végül elfogadott?
– Persze, van amit elfogadtam, de azt hiszem, nem ez a legfontosabb. Többnyire nem az ötlet az érdekes, amit a színész ad, hanem az, hogy mélyen érzi, mit lehet elmondani, megcsinálni a színpadon, és mit nem. S van úgy, hogy a színész azt mondja, hogy ezt nem így kellene csinálni, hanem úgy, s amit mond, az sem jó, de a lényeg, hogy megérzi: az eredeti változat nem működik. Ezért fontos a színészekkel dolgozni a szövegen, és ezért is dolgozom rajta mindig velük együtt.
– A főszereplő magánéletét a halál közelsége határozza meg. Foglalkoztatta ez munka közben?
– Ha az ember olyan idős, mint a főszereplő (vagyis 68 éves), akkor természetesen minden, amit a halálról mond, fontos. Az egész darab alkalom arra, hogy a halálról beszéljünk. Sőt, az egész előadás is. Az első Csehov-novella hőse egy színész, aki a temetőbe megy. S miért menne oda, ha nem azért, hogy találkozzon a halállal? Az egész erről szól. Úgy gondolom, hogy ezek a szövegek – a Hattyúdal kivált, de az előzőek is – olyan ember történetei, aki nem tudja, mit kezdjen a halállal. Nem tudja, hogy elfogadja-e vagy sem, hogy azt mondja: kész, vége, vagy mégsem. S az, hogy nem tudja, véleményem szerint nagyon fontos, talán a legfontosabb a darabban. Ha olyasvalakiről lenne szó, aki azt mondja, “Tudom, mi a halál, felkészültem”, akkor a darab szerintem nem lenne különösebben érdekes. Ami érdekes, az éppen az, hogy éppúgy nem tud mit kezdeni a halállal, mint mi. Ez az, ami mély és fontos.
– Megrendez egyszer majd egy klasszikus Csehov-drámát is?
– Minden évad előtt azt mondom magamnak: idén belevágok egy Csehov-darabba. De mindig megijedek, és végül nem csinálom meg. Olyasmiket találok ki, hogy nincs meg hozzá a megfelelő szereposztás, meg hasonlók. De mielőtt meghalok, egyszer mindenképpen szeretnék egy Csehov-drámát megrendezni.
