Az utolsó (?) szó jogán…

Gondolta a fene! Azaz: fene se gondolta, hogy éppen a vízi-Platonov kapcsán kerekedik ilyen parázs vita az Ellenfény lapjain. Sebaj. Alapkérdésekre adott válaszaink különböznek csupán, holott kollégák, korrekt pajtások, uram bocsá’ jóbarátok vagyunk. Harmadikként kaptam meg (eredetileg) a stafétabotot, s hogy most újra magamnak követelem, annak köszönhető, hogy a vita továbbgyűrűzése során a színházzal és a színikritika-írással kapcsolatos alapkérdésekre helyeződött a súly. Színházesztétikai krédóm szerint a MŰALKOTÁS, amelyről szó van – szó lehet – elemzés, felidézés vagy besorolás címén, a színház esetében NEM TÁRGYIASULT. A rendező és a színészek (stb.) által létrehozott kollektív valami egy kommunikációs lehetőség egyik fele, a másik a befogadó. A mámorító, igazi élmény a színházban történő (ismételjük a közhelyt jobb híján: egyszeri és megismételhetetlen) interakció!!! Ez az, amelynek bennem kialakult lenyomatát kell vizsgálnom, ha a színházról akarok írni.
Egy példával demonstrálnám az olvasó számára, hogyan működik kritikai praxisunk, s hogyan lehet igaza két, egymással szembenálló  következtetésnek. SLI mondja: “A Platonov szereplői vissza-visszatérően játszani kezdenek egy-egy hangszeren. Ezek a zenei betétek nem természetes részei a játéknak, afféle függelékként hatnak: legfeljebb hangulatot teremtenek, de nem alakulnak metaforává, motívummá, jelképpé, ‘hallucinációvá’.” Teljesen jogos a következtetés, amelyet a saját élményéből leszűr a kritikus. Ha én más eredményre jutok, annak az az oka, hogy Dogyinnál – ez az én előfeltevésem – a színpadi cselekvések konstitutív eleme a többcsatornás kommunikáció. A színészi játék, a zenélő, hangszert megszólaltató ember akciója, az “akusztikai információ” más és más csatornán érkezik a befogadóhoz, s szándékosan különálló, egymással össze nem hangolt jeleket közvetít.
Zala Szilárd Zoltán

A színészi alakítások komplexitást többen is hiányolják az előadás kapcsán. Ha csupán egyetlen csatornát, a mi színházi kultúránkban domináns egycsatornás kommunikációs modellt tételezzük, a kritika jogos. A fejből-agyból-szellemből játszó színésznek ebben a modellben mindent magának kell képviselnie. A fogalmilag megragadott világot úgy kell illusztrálnia, hogy néhány esetleges rendezői-vizuális kiegészítéssel a teljesség illúzióját adja. Én úgy gondolom, ha a színpadról túl komplex, mindenre kiterjedő, “teljes” ábrázolás “jön le”, egyetlen csatornán túl sok jelet közvetít az alkotó, nem marad hely arra, ami a legfontosabb: a befogadói kreativitásra! Nincs jelen az az ÜRESSÉG, amely – többek között Umberto Eco nevezi így – nélkülözhetetlen a műalkotás elsajátításban, tehát az esztétikailag leírható folyamatban. Ha azt tételezzük – s én egyre inkább hajlok efelé –, hogy a Dogyin nevével fémjelzett Platonov “nyitott mű”, akkor elfogadom azt a rendezői önkorlátozást, amely az egyik csatorna tartalmát szándékosan szegényíti, mégpedig annak érdekében, hogy a többféle bemenettel rendelkező befogadó a maga élményét maga keverhesse ki.
Egyébként hasonlatunk azért sántít, mert nem két vagy tizenkét csatornán érkeznek hozzánk a jelek, hanem végtelen számún. Így a “zenélő ember” és a “színjátszó ember=emberábrázoló ember” csatornájának szembeállítása abszurditás.
Folytassuk SLI okfejtését: a képek “tagadhatalanul hatásos képzőművészeti kompozíciók” de az “előadás koreográfiája (...) nem jelöli ki a pontos státuszukat, funkciójukat jelentésüket.” Ez számomra, a magam lelkére vonatkoztatva az, hogy én nem találok kiutat a dzsungelből. SLI szerint: “nem fűzi össze őket a rendező , jelentéshálóvá, inkább magukra hagyja őket, hogy önálló életre kelve bűvöljék el a nézőt”. Különvéleményt jelentek be: nekem nem rossz az, ha a rendező nem “gondolkodik” helyettem, nem “fűz” össze dolgokat, sőt a szabadságtól megmámorosodva, hagyom magam elbűvölni az önálló életre kelt képektől, bóklászom és tévelygek az erdőben, gyönyörködöm a természet gazdagságában, s ha végül megtalálom a kivezető utat, örülök a saját megmenekülésemnek.
Mint minden nagy alkotó, a Cím nélküli – ÉLET – darab rendezője távolságtartó, nézőt tisztelő művész, aki “nem igazán segít”. Tehát nem jó kisdobos, aki az utcán akkor is átsegíti a vak nénit, ha nem is akar átmenni a túloldalra. Pontosnak tartom SLI látleletét. “Olyan színházi tárlat a Cím nélküli színdarab, amelyben a képtől képig vezető úton lényegében magára van hagyva a néző.” Annyit teszek hozzá: a nézői-befogadói nagykorúságról van szó. Felnőttként  - bár reszketünk, sírunk fütyörészünk – az élet, a cím és címke nélküli élet erdejében, a színdarab és a színház dzsungelében, de éppen azt élvezzük, hogy szabadok vagyunk! (S lehet-e hogy ennek a mondatnak nincs értelme a rendszerváltott Oroszországban? Színjátszók és befogadók többéves, szimbiózisában, ami talán tényleg másféle kapcsolat, mint a mi  –  kívülről néző, esztétizáló pozíciónkból, tizenegyedik sor négyes –  székünkről akár csak el is képzelhető ???)
08. 08. 5. | Nyomtatás |