Találkozások

Ebben a naplóban sűrűsödik, majd tágul az idő, helyenként egybemosódnak a napok, máshol kiugrik egy-egy dátum. Aszerint, hogy akkor – hozzáadva a jelenlegi “utókontrollt” –  mi tűnt lényegi történésnek. Szubjektív elő- és utóképe a 2000. július –augusztusában Zsámbékon létrejött Bánk bán-előadás néhány momentumának.

I.    BESZÉLGETÉSEK

Kisvárda, május-június
Már megint az agyonzsúfolt Kisvárda. Utolsó simítások a szövegen, az előadások között, a művelődési ház apró videó termében. Közben megérkezik Horváth Karcsi, a zeneszerző. Bocsárdi a büfésorban elkapja, és lázasan magyarázza az előadás “fő vonalait”. Karcsi bosszankodik, nem tud jegyzetelni.
Arról beszélünk, hogy miért nagyítódik ki ekkora mértékben Ottó szerelme Melinda iránt. Talán még soha nem volt szerelmes. Talán még nem volt szerelmes nőbe? Lehet, hogy valami kamaszos fiúszerelem fűzte eddig Biberachhoz, és az most kétségbeesésében akarja elveszejteni őt? Hiszen herceg és fiatal és bíboros és gyilkos. A bíborosi cím csak úgy van – kapta, mint a hercegségével járó privilégiumot. Gyilkos. Ő ölte meg Fülöpöt, és űzötten, kitagadottan érkezett Gertrudis udvarába. Nyomorult. Csak Biberachja van neki, aki minden udvarban, minden környezetben, minden nyelvben és konvenciórendszerben rögtön megüti a megfelelő hangot. Biberach rengeteg nyelvet beszél. Azt sem tudjuk, valójában milyen nemzetiségű. Hát ő a támasza ennek a megtépett, bűnös és bűntudatos Ottónak, aki nővére előtt reszket, mert érzi, hogy gyengesége átlátható. És akkor itt van Melinda, aki előítéletek, előtörténetek nélkül látja ezt a magányos, tulajdon tombolásától visszarettenő idegen herceget. Úgy látja, mint az előtte térdre boruló, bíborosi köpenyét letépő férfit. Aki bocsánatáért esdekel, amiért a szánalom könnyeit a szerelem jelének tekintette Melinda szemében. (Valóban csak a szánalom könnyei voltak azok?) “Kíméld könnyeid, Melinda. És mégis, esküszöm, drágák ezek nekem – vigasztalói elátkozott jövőmnek.” – Ottó táltos ebben a pillanatban; nincs olyan nő, akit meg ne rendítene. És már megint törvényszegésre kényszerül – talán legigazabb vágyában is.

Időközben Bánk az országot járja. A nagyúr, aki soha nem térdepel, csak Isten előtt. Becsület és szentség helyén van a lelkében. Bánk elfoglalt. Címe, rangja, feladata van. És elvakultsága hozzá. Veszítenie kell ahhoz, hogy ébredjen. És amikor véletlen tanúja lesz Ottó szerelmi vallomásának, megérzi, hogy veszíteni fog. Mert Melinda Ottóban nem a gyűlölt kéjvágyót, hanem a megszédülés lehetőségét igyekszik ellökni magától.
A középpont, mindennek a találkozási pontja, ahol összecsomósodnak a szálak: a királyi rend elfogadása vagy elvetése. Ha feltétlen hiszünk felkent királyunkban, akkor elfogadjuk döntését, miszerint idegen asszonyára bízza az országot, és elfogadjuk a nőt, a számunkra távolit, mint tulajdon királyunkat. Akkor Melinda felhozatala az udvarba, a magyar nemesség kisemmizése, a köznép szipolyozása, a bíboros kedvezményezettsége mind elfogadandó, jelen esetben kellemetlen következménye az egyébként stabil királyságnak. Ha nem a királyi rendet tekintjük elsőrendűnek értékskálánkon, akkor mindez ok lehet a fennálló rendszer támadására, megsemmisítésére. Mit tekintünk kiindulópontként, és mit veszíthetünk egyik vagy másik esetben?  Simon bán mondja a békétlenek tanácskozásán: mi történik, ha a kisebb bajból nagyobbat csinálunk? Ha a teljes rendet, a létező struktúrát felrúgjuk, mert nem működik számunkra? Mi jön azután? Ha döntünk, ha bárhogyan döntünk, legalább sorsunk felett rendelkező tényezőnek tekinthetjük magunkat. Csakhogy nem ez történik. Senki sem dönt, hanem megtörténnek az események. Sorsszerűen, emberi kontroll nélkül. A békétlenek – főként Petur – meg akarják ölni a királyi fenséget, Gertrudist – és végül nem teszik meg. Bánk védelmezi a királynét – és végül ő öli meg. Petur pedig, akit legyilkolnak, halála pillanatában megátkozza a királynét és annak gyilkosát is. Fejetlenség van. Polgárháború. Mert megtámadták a királyi fenséget. Azaz nem megtisztulás, hanem vérfürdő.
És II. Endre megkegyelmez a gyilkosnak. A darab szerint szereti feleségét. Miért nem áll bosszút szerelme gyilkosán, hatalma megkérdőjelezőjén? Maga is meglepődik, ahogy Gertrudis halálával lavinaszerűen megindulnak a megtorló sorozatgyilkosságok – a király nevében, annak parancsa nélkül. A sérült szervezet veszett kutyaként védekezik és gyilkol. Fejetlenül, reflexből. II. Endre tényleg felkent királlyá válik, amikor megállítja a gyilkosságsorozatot, és kegyelmet gyakorol. Isten és ember között áll, hatalmasan; erejének tudatában. Ez az előadás utolsó pillanata. Mennyire hihető, hogy II. Endre ezután valóban képes lesz uralkodásra? Mindegy. Ez a momentum, ez a megdicsőülés lényeges. Ezek úgyis másodpercnyiek; nem kitarthatók, és csak ilyen kegyetlen gyötrődéssel érhetők el.
Körülbelül így festenek most a lényegesebb elgondolások.
Ami a gyakorlatot illeti, Horváth Karcsi az első “cinkos”. Bállal kezdődik majd az előadás: Gertrudis báljával. Féktelen, barokkos mulatozással, álarcokkal. Karneválosan mindent lehet. Itt látjuk majd először Ottót és Melindát. Talán Biberach is énekel majd: kiforgatott gúnydalként az egyik szerelmes nótát.
Bocsárdi Laci meséli Bartha Jocó – a díszlettervező – ötletét: a romokat valamiképpen fel kell “öltöztetni” a történet idejére, hogy aztán az események előrehaladtával lassanként újra romokká minősüljenek vissza. Így belecsöppenünk az akcióba, majd újra eltávolodunk tőle, múltként látjuk.
Laci a szereposztáson morfondíroz. Sok változtatást már nem bír meg. A szöveget a művelődési ház titkárnőjének jóindulatából sikerül helyben gépbe írnom. Túl nagy kilengések már nem engedhetők meg. Jószerivel az előre elgondolt színészek, munkatársak személyére találtatott ki az előadás: nem mindegy, hogy ki honnan érkezik (sokan lesznek Erdélyből és a Vajdaságból, Bukarestből, Budapestről, magyarországi vidéki színházakból), és hogyan gondolkozik. Azok esetében, akiket személyesen ismerünk, nem nehéz megjósolni, hogy körülbelül hogyan fognak gondolkodni és részt venni az előadásban; az általunk csak színpadról ismert színészek esetében Laci ismerkedni igyekszik, több körös megbeszéléseken tapogatózik. Hogyan látjuk a hagyományokat, a történelmünket, a döntéseinket – fontos lenne ezekben a kérdésekben megismernünk egymás véleményét.
Közben nézzük a fesztivál előadásait. Ezek alapján Laci villámgyorsan lecsap a leendő csapat vajdasági “szárnyára”: Szorcsik Krisztára Izidóra, Kovács Frigyesre Simon bán szerepére. Az előadásban négy békétlen lesz, velük szemben pedig a király nevében kegyetlen profizmussal tisztogató négy pengeéles fiatal srác – ezek egyike a szintén vajdasági Káló Béla. Hármójuk játékát még mi is – akik a román színház csodálatán nőttünk fel – hihetetlen energiákkal telítettnek látjuk. Ha összefognak a bukarestiekkel, letépik a falakat.
No igen, a bukarestiek. Maia Morgenstern, a leendő Gertrudis, akinek még a nevét is félve ejtjük ki, hátha mégsem igaz, hogy tényleg eljön; Butuc Zoli, aki Ottó lesz, és akinek – magyar származású lévén – kevésbé faragtuk csontra a szövegét, mint Maiaét; Claudiu Bleont, azaz Biberach, aki sok nyelven, sok nyelvvel fog zsonglőrködni. Kóstolgatjuk a magyar szövegrészeket, mondatokat, szófordulatokat. Mennyire ki- és elmondhatók egy más anyanyelvű számára? Szerintem mi ezt képtelenek vagyunk megállapítani. Fort Kriszta (beszédtechnika tanár, a zsámbéki nyár örökös munkatársa) leutazik Kisvárdára, hogy hangszalagra mondja Gertrudis szövegét. Kicsit megnyugtat, hogy nem találja túl kacifántosnak. Az évek folyamán már egészen pontosan kitapasztalta, mivel birkóznak meg nehezen a román színészek. Kriszta a próbafolyamaton is ott lesz. Biztonságérzetet ad a jelenléte.
Szóval most kisvárdai “alapozó”: szöveg, zene, tér és beszélgetés, beszélgetés…

Budapest, június közepe táján
Még szerencse, hogy a Kisvárdán elkészült szöveget legalább nyomtatott formában odaadtam Bocsárdinak, mert az én szomorú lemezem bizony felmondta a szolgálatot, és konokul megőrzi magának az információkat. Itt állok az eredeti példány fénymásolatába belefirkált változattal – és nem mutatkozik remény arra, hogy ezt szép rendben újraírom holnap reggelig, mire Horváth Karcsi látni szeretné…
Vigyázzba vágom magam, és megpróbálom a komoly dramaturgot “adni”, csak így, szöveg nélkül. Karcsi kéri, hogy meséljem el, miről szól pontosan a mi változatunk. Kinyitom-becsukom a piszkozat-példányt, és nekifogok. Közben eszembe jutnak az apró, élvezetes részletek, helyenként felolvasok. Szerencsére figyelnem kell a főbb szálak vezetésére, különben egészen elkalandoznék. Most, így, mesélve teljesen megélem a történet elevenségét: nem a Bánk bán című darabot “adom le”, hanem emberek, emberi kapcsolatok, politikum és szerelem összefüggéseit. Minden új, élményszerű. Karcsi a teszter. Azt olvasom le róla, hogy legalábbis ezidáig működik a dolog. Kicsinyes félelem: mi lesz, ha mindez nem születik meg az előadásban? Persze bizonyos szempontból már megszületett, hiszen zseniálisan megmutatta magát a Katona-szöveg. Minden merevségen, rápakolt értelmezéskényszeren túl.
Amíg a mi különítményünk – bizony nehézkes és kínzó helyzet, hogy nem tudunk rögtön átszólni egymásnak nyolcszáz kilométernyi távolságra (Laci Sepsiszentgyörgyön van most) – Budapesten morfondírozik, addig Laci Jocóval, Dobre-Kóthay Jutkával (ő a jelmeztervező) és a bukarestiekkel: Maia Morgensternnel és Butuc Zolival tanácskozik telefonon, faxon, találkozókon. Aztán telefonál Pestre, és oda-vissza közvetítjük legújabb terveinket, ötleteinket. Már külön jegyzeteket vezetek a telefonbeszélgetéseknek, mert a jó öreg széljegyzetek kevésnek bizonyulnak egy ilyen intenzív és hellyel-közzel távolsági munkára.
Jó lenne, ha újra összeülhetnénk mindannyian. De csak későbbre tudunk egyeztetni. Eszembe jut, hogy kora tavasszal – talán még márciusban – Mátyás Irén (a Zsámbéki Nyári Színház igazgatónője) elvitt a romokhoz. Laci, Jocó, Karcsi, Barabás Zsolt (a szentgyörgyi színház fényképésze) és én télikabátban, szélben cirkáltunk a falak körül, kerestük a megfelelő szöget, rálátást stb. Keveset beszéltünk. Mégis, félórán belül egyetértettünk a leendő játék- és nézőtér beosztásában, arányában. Óvatosan kerülgettük leendő játszótársunkat. Laci nagyritkán odaszólt egyikünknek-másikunknak az őrá vonatkozó ötlettel, kérdéssel. Mi pedig “emésztettük” a dolgot. Bárcsak már kezdődnének a próbák.

Zsámbék, július 4.
Néhány nappal korábban érkezett Laci, Jutka és én is, hogy a próbák kezdete előtt még egyszer átfussunk az elképzelt előadás menetén. A teljes díszlet kivitelezése olyan irgalmatlan összegbe kerül, hogy lehetetlen megtartani. Bartha Jocó még otthonról (Marosvásárhelyről) szól ide telefonon. Faxok jönnek-mennek, aminek a végeredménye, hogy Jocó dühöngve, de lemond. Maradnak a zászlók. Azokat pedig Jocó fogja megfesteni.
Az első olvasópróba július 4-én este hat órakor, hogy minden újonnan érkező kipihenhesse magát addig.
Délelőtt a művelődési házban nyüzsgünk Irénke irodájában. Szállingóznak a színészek: Butuc Zoli, Kovács Frici, Szorcsik Kriszta, Béci (vagyis Káló Béla) és a számunkra még csak távolról ismert magyarországiak: Kulka János, Fullajtár Andrea és a többiek. Laci szervezkedik, hogy a Kolozsvárról ma este érkező Senkálszky Endréért bemenjenek kocsival Budapestre. Amint kifordulok az irodából, szemközt állok magával Senkálszky Bandi bácsival. Bandi bácsi nyolcvanhat éves, és az iszonyú melegben öltönyben-nyakkendőben, irdatlan csomaghegy mellett álldogál tüchtigen és türelmesen. Fél nappal érkezése előtt. Kihívom Jutkát, mert nem biztos, hogy jól látok. Azután mindannyian kicsődülünk Bandi bácsihoz. Kicsit szemrehányóan közli, hogy félreértettük érkezése idejét, de végül megoldotta egymaga a helyzetet: taxizott, buszozott, megérkezett, és ha magunkhoz tértünk, talán a szállására menne. Amíg a szállását intézik, leültet az előtérben, és a sürgölődéssel mit sem törődve az előadásról faggat, mert igencsak felvillanyozta az, amit Laci előlegben elmondott. Alaposan össze kell kapnom magam a precíz kérdezgetés kellős közepén. Kiderül, hogy Bandi bácsi eddig minden lényegesebb szerepet eljátszott a Bánk bán különböző előadásaiban, Tiborcot kivéve. Koncepciók halmazát terítgeti ki lazán, majd figyelmesen hallgatja az aktuális elképzelést.
*
Hat óra. A művelődési ház kiállítótermében összetolt asztalok körül az első olvasópróba. Laci megkér mindenkit, hogy mutatkozzon be, és mondja el azt is, mit játszik az előadásban. Kezdettől fogva derültség, mert Kulka János elmondja, hogy ő eredetileg Tiborc szeretett volna lenni, de végül Bánk jutott neki. Valójában Laci is Tiborcra gondolt egy időben Jánossal kapcsolatban, majd János ebben megerősítette. Csakhogy ehhez viszonyítva nem leltünk Bánkot. Ráadásul a kaposvári Kovács Zsolt szelídsége mögül kikandikáló szatíra egy új Tiborcért kiált. Így aztán Kovács Zsolt Tiborc Kulka Jánoshoz képest, Kulka János pedig Bánk bán Kovács Zsolthoz képest. Ebben a viszonylagosságban született meg kettőjük helye a szereposztásban. Lényeges ez, mert az elképzelés szerint Tiborc nem pór, hanem Bánkkal valamikor “együtt indult” ifjúkori barát, aki valahogyan kikerült a hatalom és pénz köréből, és kívülről, keserű gúnnyal telve tekint rá. Ezzel szemben Bánk tisztességét megőrizni igyekezvén nagyúrrá nőtte ki magát. Míg Tiborcnak nincs féltenivalója, addig Bánknak csak féltenivalója van.

Újabb szereposztásbeli változás: Claudiu Bleont helyett a kolozsvári Bogdán Zsolt játssza Biberachot. Ez azt jelenti, hogy Zsoltnak jóval több magyar szövege lehetne – hiszen Biberach a szavak mestere is –, de egyelőre kivárjuk Bogdán játékát.
Sorra elhangzanak a nevek és a helyek: a további magyarországi színészek: Fullajtár Andrea mint Melinda és Seress Zoltán mint II. Endre, majd egyre terebélyesedik a szereplőgárda, és nő a térképen képzeletben befutott helyszínek száma. Egyre nagyobb a csend: csak a nevek, a helyek és a szerepek hallatszanak – rendkívül széles skálán. Mosoly mindenütt.
Az első olvasópróbán még mindenki csak emészti a hallottakat, nem derül ki, hogy valójában egyetértenek-e a szöveggel és az elgondolással, vagy nem. A lámpalázam elnapolódik. Laci viszont legyűri a magáét, és a sepsiszentgyörgyi próbákhoz hasonlatos meghittség kezd kialakulni – kb. harminc, részben egymást nem ismerő ember körében.
*
olvasópróbák
Ami leginkább lényeges, hogy Biberach amolyan ellen-Puck. Nem kötődött ő soha Ottóhoz, mint azt eleinte gondoltuk. Sokkal inkább sehonnai alkimista, aki összezutyulja az embereket és a szituációkat, egyszerűen csak azért, hogy felettük hatalmat gyakorolhasson. Cserében pénz, egy-egy kicsikart ölelés és főként annak élménye, hogy a fordulatokban nem kis része volt – ez kell neki. Elmondja egy helyütt – éppen meggyilkolása előtt –, hogy semmi más nem okoz neki örömet, mint az emberi ostobaságot kijátszani, hasznot húzni belőle. Olyan agyafúrtnak hiszi magát, hogy azt képzeli, biztonságban van az emberi “csürhétől”. Közben pedig egy megalázott piti szélhámos. Laci mutatja, hogy még akkor is, amikor Ottó leszúrja, első reakciója a csodálkozás, hogy ez vele, Biberachhal megtörténhetett. A kés a hátában, és ő hitetlenkedve, elkerekedő szemmel néz szét.
Butuc Zoli jóvoltából egészen aprólékosan szétszedjük a szöveget – főként az övét –, mert gyermekkori emlékeiből előhozott magyar nyelvtudását logikával támogatja meg, így a szóképeket, fordulatokat egészen másképpen értelmezi, mint ahogy az számunkra kézenfekvő. És a szöveg helyenkénti veretessége még csak hagyján – de az árnyalatok a leginkább érdekesek: hogy miért oktalan az oktalan, miért mondja Ottó Melindának, hogy együgyű – hiszen nem sérteni akarja. Bogdán Zsolt délutánokra elvonul Zolival olvasni, aki körülbelül négy nap után teljesen érthető, jól értelmezett szöveget mond.
*
Az olvasópróbák harmadik napján érkezik Maia. Ez a próba csakis róla szólhat. Ő aztán tényleg egy kukkot sem ért a szövegből, és nyilván az artikuláció is nagyon izgatja. Hihetetlen energiáit, ami ezekben a napokban a magyar szöveg megértésére és megtanulására fordít, hárman próbáljuk váltásban kanalizálni: én megpróbálom értelmezni, Fort Kriszta az artikulációban segít, és Seress Zoli is újra és újra felolvassa neki a szöveget, végül kazettára is mondja. Egymást váltjuk, és szinte sorra kidőlünk, mire Maia valamelyes elégedettséggel véget vet az aznapi erőpróbának. 
*
Békétlenek. Hát ők tényleg békétlenek. Érthető, mert aggályoskodó, majd lelkesedő, törvényre hivatkozó, majd a fennálló rend ellenében pörgetett szövegeik közt nehéz a figurák valódiságát felfedezni. Márpedig komolyan kell venniük magukat, különben súlytalan a létük. Nemes Levente Peturként a racionális meggyőzés és az uszítás közt cikáz. Van egy lényeges elszólása: “azt hiszitek, a ti bőrötökre akarok uralkodói székbe ülni?” Valószínű, hogy ha nem is a királyi székre pályázik, de jóval több hatalomra vágyik, mint ami ebben a felállásban megadatott neki. És bosszantó, hogy szövetségesként a kolerikus, a meggyőzés hőfokától függően ide-oda hajló békétlent (Szakács László, azaz Löki játssza), a király és a rend feltétlen hívét, Mikhált (ő Bandi bácsi) meg Simont kell megnyernie. Simonnak az eredeti darab szerint sincs túl meggyőző szövege, többnyire a “De hátha mégis…” kezdetű és igen mély értelmű frázisokban merül ki. Kovács Frici joggal aggodalmaskodik. Az egyetlen megoldás, ha minden azonos mondattöredék mögé képzelünk egy feltételezett folytatást, ami aztán a hőzöngő többiek vagy a körülmények folytán soha nem mondatik ki. Lehet, hogy Simon szkeptikus, és minden alkalommal a meghozandó döntés ellenkező oldalát boncolgatná.
Bandi bácsi igazán veretes, múltból itt ragadt Mikhál bán. Olyan szenvedéllyel érvel már az olvasópróbákon, hogy kedvem van áhítatosan bólogatni.
*
Az előadás vége. Bánk a halott felesége mellett – Endre a halott felesége mellett. Az országban mindenütt fejetlen gyilkolászás. Bűnös, bűnbak kerestetik. Bánk őrjöng. Endrének döntenie kell. És persze ebben a pillanatban jól dönt: elvágja a megtorlások sorozatát. Volt itt egy fohásza Endrének, az áldozathozataláról, amivel királlyá kénytelen kinőni magát, és feledve magánemberi fájdalmát az ország érdekeit tekinteni. A fohászt szemérmesen kihúztuk, mert félő, hogy ezzel túl “ki van dobva” az, ami úgyis megtörténik. Csakhogy megoldást mégis kell találni erre a paradox módon nyitott lezárásra. Seress szöveget kér. Igaza van. Egyelőre ennyiben marad a dolog. 
*
Dobre-Kóthay Jutka a próbák szüneteit is kihasználva körülsündörgi a színészeket, és egy-egy óvatlan pillanatban mértéket vesz. Hevenyészett műhelyben alig néhány varrónő készíti a ruhákat, maszkokat. No meg Jutka.
*
Elengedhetetlen tartozéka ennek a speciális helyzetnek az, hogy folyamatosan együtt vagyunk; próbák között, előtt és után is. Először is nyár van, így legtöbbünknek ez most az egyetlen munkája, nem kell idejét és energiáit szétdarabolni; azután itt élünk Zsámbékon, így más időtöltésünk nem is igen akadhatna. Eleinte ismerkedtünk, azért nem tudtunk elszakadni egymástól, a próbák előrehaladtával pedig egyre többet beszélgetünk a darabról, az előadásról.
A munka és a játék együttlétté mosódik. A próbák helyszínein kívül leginkább a helyi vendéglőben, ahol eltűrik az asztaltologatást és a záróra kinyújtását – meg úgy általában nem csendes jelenlétünket. Nincs alkalom arra, hogy – mint általában egy kőszínházi produkció létrejötte során – túl sűrű egyéb élmény érjen, így benne élünk az előadásban.


II.    RENDELKEZŐPRÓBÁK


a teremben
Kicsi a művelődési ház előadóterme, ahol próbálunk – a díszletelemeket esetlen megoldásokkal igyekszünk pótolni –, és nem utolsó sorban zárt. Röviden: teljesen más jellegű, mint ahol majd játszani kell. A helyzetek, viszonyok kibontása befőttesüvegben. Persze, hogy megtörténik. Melinda – Fullajtár Andi – olyan égőn könnyes szemmel utasítja el Ottót, ahogy csak Bánk megszédülő hitvese teheti. A “nézőtérrel” párhuzamosan állnak, Melinda alig mer Ottóra tekinteni, szidja-szapulja, de valójában magát menekíti. Ottó teljesen nyíltan ráfordul: “lennél csak egyszer az enyém, Melinda” mondja. Jó kis kamaradarab ez. Most apró rezdülések, szünetek, tekintetek teszik élővé. Egyedül a békétlenek jelenetével állunk tanácstalanul.
*
Újabb jelenet születik: Biberach, aki Gertrudis körének tótumfaktuma, magyar nyelvre tanítja a királynét. Hiszen Biberach mindenütt percek alatt ismerős, míg Gertrudis itt maradt idegenül, egymaga, és uralkodnia kell a magyarok felett. Maiát Fort Kriszta úgy tanította a magyar mondatokra, hogy előbb a magánhangzók egymásutánját, dallamát gyakoroltatta vele. Innen ez az egymondatos jelenet: Biberach deklamálja a magánhangzókat, Gertrudis kínlódva, nyögve, gyakran bakizva igyekszik megismételni. Biberach javítgatja. Hatszor-hétszer ismétlik, megállnak, újra kezdik: “aá eüe é aaaua a eooá ööe i…”, míg legvégül a királyné türelmét veszti, elrohan, Biberach pedig egyetlenegyszer elmondja a tanulandó mondatot: “Saját eszünket és akaratunkat a legostobább köntösben is annyira szentté teremteni, hogy azt egy egész ország imádja.”
*
Ezenközben a Marosvásárhelyről érkező Liviu Pancu a vásárhelyi és kolozsvári főiskolásokat, meg a leendő királypárti “deszantosokat” edzi. Liviu színész is egyben, így a színpadi mozgástól igazán helyzetbeillő, a figurákhoz, viszonyokhoz igazodó megoldásokat várunk. A tréningek kemények, és nem egyszerűen csak fizikai erőnlétre építenek, hanem állandó pszichikai jelenlétet (koncentrációt és ellazulást felváltva) is igényelnek. Egyelőre az elemeket: eséseket, emeléseket, szinkronmozgásokat gyakorolják. Egyébként bárki más a produkcióból bemehet a tréningre. Jómagam eddig egy felet bírtam szusszal (meg kézzel-lábbal).


a romoknál
Minden széthull. Pánik. Hatalmas a tér, többszörösen tagolt: a romfalak fentebbi szintje; a lépcső, ami lefut a gyepre – az alsó szintre – újabb két részre osztja a játékteret; ráadásul két lejárat afféle katakombákba. És ez csak a praktikus része az akadályoknak, ugyanis ezek a XIII. századbeli romok olyan őserővel bírnak, hogy majdnem elképzelhetetlen emberi erővel “lejátszani” őket. Egyelőre vagy elvesznek a háttérben a szereplők, vagy kétségbeesésükben megpróbálják harsánysággal felülmúlni azt. A kis, finom játékok bizony kicsúsztak a kezünk közül. Minden egyes momentummal meg kell küzdeni, félmondatonként, gesztusonként megállni, és kitalálni a módját, hogy érvényes legyen ebben a konstellációban. Az első roham azt eredményezi, hogy minden egyes jelenetben a teljes teret szeretnénk nagy bőszen elfoglalni, mintegy válaszként kezdeti agresszivitására. Aztán rájövünk, hogy ez tulajdonképpen egy szimultánszínpad, és egy-egy töredéke kiváló önálló életet élő egység.
*
Megesik néhány baleset a mozgalmas tömeg körében. Van itt ficam, húzódás, zúzódás, meg sajnos egy agyrázkódás is.
*
Ami remekül helyrebillen ezeken a próbákon: a békétlenek jelenete. Sündörögnek, kapaszkodnak a buckákon; nagyszájúan kiáltoznak, majd suttogóra fogják a romos falak közt. Igazán megejtő hazaszabadító esetlen igyekezetük itt, ebben a térben. És az egyébként két részre bontott lázongásuk – melynek első fele mindjárt a bál utáni Ottó-Biberach jelenetet követi, második felébe pedig betoppan Bánk – egy helyütt kimerevített képbe dermed. Amint Bánk leghevesebben győzködi a békétleneket a királyné legalitásáról, megáll a lélegzet, és kivilágosodik a búcsúpohár színtere. A tér közepe táján levő, a felszín alá vezető ajtó két oldalán megjelenik Gertrudis és Melinda háttal a falhoz tapadva, az ajtóban, kissé beljebb lassan feltűnik Ottó, a magasban pedig, a falon Biberach. Álomszerű jelenet, és nem igazán illik ide valóságos por, pohár, koccintás stb. Így jelen állapotában Melinda és Gertrudis mímeli a serleget, amit felhajt, Biberach pedig a magasból csillámport szór majd.
*
Jutka folyamatosan festékfoltos. Ennek köszönhetően naponta tényleg más színben tűnik fel a próbára kerülő jelmezdarab. A főiskolásokra töménytelen fejfedő kerül, ráadásul a maszk. Mindezekben újra tanulják a mozgást, éneket – míg végre megfelelően bacchanáliásan eltúlzott embermassza lesz belőlük. 



júl. 31.
“Soká ne várass szépem, mert elfut – a gyönyörű nyár!”

Olyan “sikkesnek”, törékenynek képzeltem ezt a dalt, amikor a szövegét választottam. Bájolgón trubadúrosnak. Aztán most itt énekeli Maia erőteljes hangon, kemény, szándékoltan német akcentussal. Valósággal megerőszakolja ezt a lovagi romantikát. Milyen életteli! Milyen vicces a sápatag érzékenykedés ehhez az energiatúltengéshez képest! Benne vagyunk az igazság pillanatában: Maia úgy állon csíp, hogy kék marad a helye utána, és azt mondja, gyerünk csak, tokkal-vonóval, bele a valós életbe!
Mind megérdemlünk ma két nagy pofont, Tamás. A szélütöttségünkért. Azért, hogy jobbra-balra konyulunk, hogy üldögélünk a romkertben, és megpróbálunk odafigyelni Laci kiértékelőjére – mert ugye, az előadás mindenekelőtt; ezért büszke lehetsz ránk –, és közben bömbölünk. Sírunk, mert hirtelen kiderült, hogy már egyetlen Veled töltött percet sem csikarhatunk ki magunknak – és azt hiszem, olyan falsak, giccsesek vagyunk a könnyeinkkel. Hogy azon kesergünk, itt van a szentgyörgyi társulat fele, és nem lehetünk holnap ott a temetéseden, hogy kapkodjuk a telefont, és üzeneteket, újsághirdetéseket próbálunk megfogalmazni a “kívül rekedtek” nevében. Tóth Tamás, Te kifinomult vagy és tapintatos minden gesztusodban. Igazán az – nem áltrubadúrosan, nem kisszerűen, kérkedőn szenvelgő, mint mi most. Olyan óvatosan siklottál ki a kezünk közül, hogy hirtelen elbizonytalanodtunk. Nem érünk fel az eleganciádhoz. Még szerencse, hogy itt énekel Maia. Hát jól figyelj: pár nap múlva a magunk módján, utcagyerek-rekedtséggel fogjuk elénekelni a dalt az elfutó, gyönyörű nyárról. Úgy, ahogyan mi tudunk a nyárról énekelni. Úgy, hogy örvendeni tudjunk annak: Te is részese voltál.



PÁHOLYBAN

Van valami szemtelenül pöffeszkedő abban, ahogy az ember elkezd le-föl mászkálni a világban, amikor közeledik a bemutató (én legalábbis így vagyok vele). Eleinte még kívülről kukucskál a műbe, ízlelgeti, és közben jön-megy, éli a mindennapi életét. Aztán az összpróbákon már semmi más nem létezik, csak az eljövendő előadás. Semmi más nem történik, mint maga a megszületés. Figyelem ballagók, születésnaposok, háborúk és világbékék: minden egyéb másodlagos; itt hamarosan előadás lesz! Olyan állapot ez, mint a diákstátusz; kivárjuk, hátha lesz belőle valami.
“Páholyban ülsz” mondogatja időnként zsámbéki házigazdám, Lévay Attila (akinek élettörténete már eddig kitenne néhányszáz oldalnyi naplót), amikor egy-egy különösen bikflangos sztorival szórakoztat. Mert kitüntetett a helyzete annak, aki előadja, de annak is, aki hallgathatja. Most, a jelenetek egybefűzésekor maguk a színészek is cikáznak a színtér és a nézőtér közt. Egymásnak játszanak, majd megtekintik egymás játékát, mérlegelnek, helyezgetik magukat az összeálló egészbe. Itt is, ott is a megjelölt helyet foglalják el; a leglényegesebbet. A páholyt.

aug. 1.
Tegnap este 9-től próbáltunk. Az első részt, majd újra az elsőt és utána a másodikat. Lehetett ezt az első zsinórnak nevezni, ha nem lenne túl elcsigázott és idegtépett a társaság.

aug. 2.
Megvan a frakkja! Van ritmus – azaz ott kitartott, ahol kell, és ott pörög, ahol kell; a jelenetek meglepetésszerűen gyorsan szervültek egymáshoz. És bekerült a délelőtt rögzített álom-jelenet; vagy inkább rémálom-jelenet. A Melinda behozatalára született gyászdalt felvételről játsszák, kierősítve, kicsit agresszívabbá téve. És közben, Gertrudis meggyilkolása után látjuk a polgárháborút (amit egyébként Bánk megjósol, amikor csitítani próbálja a békétleneket). Petur a falakról ismételgeti pártütő buzdításait (Leventét és később Bogdán Zsoltot is portmikrofonnal kierősítik); Biberach, a már leszúrt Biberach betámolyog, segítséget kér; majd II. Endre “felszenteli” katonáit, fekete álarcot húzva fejükbe. Közben a romfalak tövében hömpölyög, üldöz és üldöztetik a tömeg. Myska és Izidóra a királyfiakat menekíti előlük. A tömeg a várfalra tapadva görög, vonaglik; torzan, kivetkőzötten. Majd hirtelen fényváltással visszatérünk a felravatalozott Gertrudishoz, aki mellé Hamletként feküdt férje. A siratódalt Izidóra saját változatában folytatja, egzaltáltan, fel-felnyögve.
Kecsegtető ez az összpróba.

aug. 3. főpróba
Olyan, mint egy második előadás. Az első, tegnapi, talán túl könnyű siker után most egyhangúság, pontatlanság, eseménytelenség.

aug. 4. bemutató
Ez most már alakul, csak a bemutató láza fékezi valamelyest. Nem igazán tudom, mit szól a közönség ehhez a Bánk bánhoz. Ahogy János a monológja alatt lebontja a zászlókat. Ahogy Tiborc lecsúszott értelmiségiként kunyerál; figyelmet, akár elismerést is (nem is a pénz itt a lényeges) feltételezett tartásosságáért. Ahogy Gertrudis szinte elcsábítja Bánkot, aki a belépő Ottóra fog kést, és megkergeti a kínjait csúfondárosan kinevető testvérpárt. A merániak szemszögéből majdnem gyermeki fogócska – és a végén véletlen, hogy Gertrudist éri a halálos szúrás. Ahogy Endre halott hitvesét leráncigálja a ravatalról, az élettelen testtel hadakozik lelke nyugalmáért. Ahogy Izidóra félőrült, boldog kacagással fogadja a Melinda megégett testét hozó gyászoló asszonyokat – hiszen Melindát szerette az, akit ő, és Melinda férje ölte meg az ő asszonyát, Gertrudist.
Úgy tűnik, most még tapogatózás ez az előadás: első találka a közönséggel. A publikum egyébként zártnak és csendesnek mutatkozik.

aug. 5.  előadás
Sok minden történt a mai előadáson, többek közt jótékony oldódás, de a leginkább lényeges az az epizód, ami Ottó meggyilkolása kapcsán esett meg.
Ottó és Biberach fenn ül a falon. Biberach “élesben” húzza Ottót, aki megkapta már Melindát, és most retteg, mert Gertrudis keresteti. Ottó tanácstalanságában újra Biberachhoz fordul, annak ellenére, hogy nem vállalja annak eddigi “gazember tanácsát”, a folyományokról nem is beszélve. Biberach mulat a félelmén, sőt tetézi azzal, hogy tudtára adja, “felfedezte a dolgot” Bánknak. Egyébként is embergyűlölő, kezdettől félresiklott életűnek tartja magát, aki furfangosságával igyekszik környezetén kifogni. “Megvetlek” – mondja Ottónak, otthagyván őt egyedül a falon. Tetézi a zsarolással: ő tudja egyedül, hogy Ottó volt Fülöp király gyilkosa. Játszadozik. Azután együtt játszadoznak Ottóval, aki leugrik a falról, és mindig újra Biberach válla fölött leejti kését. Biberach “veszi a lapot” – mint mindig –, elkapja a kést, majd hátradobja Ottónak, és szinte gyermekes örömmel várja a következő reflexpróbát. A teljes ellazulás pillanatában túl nagy ívben hajítja hátra a kést; ekkor Ottó megpördül, és villámgyorsan hátba szúrja Biberachot. Horváth Karcsi balszélen a bőgővel nekifog a Biberach-sirató futamnak; az vonaglik egyet-kettőt, majd csúfondárosan Karcsira nevet: hiszen nem is volt semmi Ottó kezében, nem szúrta le. Amíg Biberach a viccen mulat, Ottó valóban felkutatja a fűben háta mögé hajított kést, és tényleg ledöfi őt. A bőgő újra rázendít – most már indokoltan –, és Biberach hosszas támolygásba kezd, mint aki nem bír csak így meghalni, miközben a közönséghez könyörög segítségért, egyre elhalóbban, fűt-fát ígérgetve – ez esetben azt, hogy nagy dolgokat mond el, ami hazánkat és királynőnket illeti. (A fontos információkat a szervilis Myska fogja besöpörni, aki legényeire szól, hogy “frissen” hozzák utána a haldokló kútfőt.)
Ma a kés tényleg elveszett a fűben, amikor Biberach utoljára hátradobta. És a leszúrás mímelése és az abból fakadó komikus helyzet után már a valódi kés szükségeltetik Biberach halálához. Ha nem lesz meg a kés, Biberach tovább játszik az előadásban. Butuc Zoli hosszasan kutat a fűben. Szerencsére belefér, ráadásul Zoli nem veszíti el a fejét; az Ottó-Biberach játék hangnemében keresgél, végül magát Biberachot is megkéri, hogy segítsen. Olyan, mint egy belekomponált improvizáció. Teljes feloldódás, kacajok a néző- és a színtéren egyaránt. Aztán megkerül a kés, és Ottó villanásnyi idő alatt szúr. Kemény, halálos csend. Igazi halál, igazi döbbenet; a laza izmok közt a bordák közé surranó penge váratlan, hideg kegyetlensége.

aug. 6.  az utolsó
Lobog az előadás. Valójában most kel életre: Butuc Zoli izmai egy hajszálnyival veszélyt sejtetőbben rándulnak, János egy szusszanásnyival erősebben zihál, ahogy lebontja a zászlókat, a békétlenek egy gondolattal igazabbnak hiszik ügyüket, Kovács Zsolt árnyalatnyival idegőrlőbb panaszában – kitárt karokkal pörög Bánk kése előtt –, mint tegnap. Ettől egyszerre megszületik a ritmikusan lélegző, eleven előadás. Olyan mértékben besűrűsödik a levegő, hogy az ember hajlamos azt hinni, a szikrák, kisülések, majd feszült csendek okozzák a valódi dörgést, villámlást. Félek, hogy a vihart érezve felgyorsítják a játéktempót. De nem. Minden hangsúly pontosan a helyén. Teljes összjáték a majdnem agresszíven ágáló hajdani templom romjai, az egyre fenyegetőbben közeledő vihar és a mindennek emberi léptékkel nekiveselkedő előadás között. Ennél plasztikusabban nem is lehetne érzékelni azt a kényszert, amivel az idő folyásának ellenében értelmezni próbáljuk a múltban történteket és egyben a jelent is. Kikerülhetetlen a merészség: itt és most vagy teljes gőzzel történik meg minden, vagy abba kell hagyni. A játéktérben levők mindannyian, pillanatnyi hezitálás nélkül, teljesen egyértelműen mernek. És mer a közönség is – elbóklászni a sivár egyoldalúságtól. Mer kacagni. Azon, ahogy a bőszen hőbörgők végül mégsem lépnek; azon, hogy a gyáva panasz milyen kisszerűvé tesz, másrészt pedig az esztelen indulat mennyire kiszolgáltat. Myska bánt is most merészelik igazán érteni: a kicsit fafejű, mindig a hatalom feltétlen szolgálatában álló, tüsténkedő kisembert – Soltis Lajos játéka végre méltón “meghallgattatik”.
Aztán egyszerre csak elindul a bőséges zápor. Pár pillanat: a nézők ülnek a helyükön, a színészek játszanak tovább, mintha mindenkinek meggyőződése lenne, hogy ez a zápor nem is igaz. Majd kinyílnak az ernyők a nézőtéren. Bocsárdi Laci a mikrofonhoz lép, és negyedórás szünetet jelent be, “amíg elállítjuk az esőt”. Színészek az öltözősátrakba, nézők szanaszét. Pontosan negyedóra múltán eláll az eső. Mindenki vissza – nézők kicsit megritkulva, de még a jelenetek alatt is szállingóznak a nézőtérre. A fű csúszik, a romok síkosak, balesetveszélyesek. És minden ugyanazon a hőfokon folytatódik, amelyen felfüggesztődött. Megpróbálom az agyammal felfogni, hogy micsoda ajándék kellős közepén ülünk mindannyian. A kegyelem tenyerén.
Az első rész vége felé szemerkélni kezd, majd pontosan a szünet előtt újra kitör a zuhé. Bocsárdi újabb negyedórányi csúszást jelent be. A szünet hosszúra nyúlik: a zápor nem akar elállni. Az öltözősátorban találgatás: eláztak-e a műszak cuccai, lehet-e még világítani, hangosítani, ha folytatják? Egyáltalán nem úgy tűnik, hogy belátható időn belül eláll. Vetekszik az öröm, hogy milyen jól ment eddig, és a szomorúság, hogy talán nem lehet lezárni, lekerekíteni. Balázs (aki Somát játssza) a szék támlája mögé guggol; retteg a dörgéstől. Már-már búcsúzkodásba fordul át a hangulat. Maia agitál: be kell ezt fejezni, esőben is, egy szál néző nélkül is. Seress Zoli méltatlankodik: itt áll jelmezben az előadás kezdete óta és nem jutott ki neki még egyetlen pillanat sem. Legalább az utolsó mondatot, az előadás utolsó mondatát hadd mondja el. Úgy is lesz – kiözönlünk a színtérre; van itt most már színész és néző vegyesen. Zoli annak rendje és módja szerint felkapaszkodik a legfelső faltöredékre. “Egy szót, csak egy szót, hogy visszafordulhatna még az idő!” – mondja II. Endre és Seress Zoltán egyszerre, és mi, lent állók lelkesen tapsolunk neki is, a gondolatnak is. Sőt, visszatapsoljuk. Újra elmondja. Megint taps. Most már geges ez az egész. “Kiadta a feszkót” – súgja mellettem Kovács Zsolt, és teljes mértékben igaza van, mert most már az eső is eláll. Szóval folytatódik. Átázott nézők jönnek vissza a helyükre, több mint félórás szünet után. És a síkos, nyálkás füvön, kövön, a lehűlő levegőben beborul a történet: első részbeli komikuma beárnyékolódik; a játék veszélyessé, életveszélyessé válik. Aztán meg is halnak bele azok, akiknek a mese szerint halni kell. A nevető rekesz- és arcizmok, az esőt átvészelő “kalandok” után elkomorulunk. Gertrudis, Biberach, Petur és háza népe, Bánk rokonsága – meghalnak, meghalnak, meghalnak. Végül a gyászdallamot éneklő asszonyok behozzák Melinda holttestét. Lefektetik a nedves földre. Bánk őrjöngő kiáltása sokkal fájdalmasabb néma üvöltésbe fordul át. Csend. Gyász. És II. Endre elhatározása szerint béke. Mit és hogyan értenénk meg, ha visszafordulhatna még az idő? Csendben hallgatjuk most az utolsó mondatot. Zene. A király fent, ellenfényben; már csak a sziluettje látszik. A négy deszantos arctalan, fekete árnyként kígyózik a színtéren. Lassan földre fektetik a szereplőket – óvatosan, mint a vitrin mögül kiemelt régiségeket. Kifele indulunk a történetből. Aztán a zenészekhez lépnek, elveszik hangszereiket, majd őket is lefektetik. Már csak az énekes lány hangja hallszik, minden kíséret nélkül. Ő maga sehol. A négy fickó a szín közepére őgyeleg, figyel, hallgatózik, keres. Majd tétován leveszi álarcát. Négy tanácstalan, fiatal emberi arc.