Történetcserepek

Gabriel García Márquez stílusa – akinek az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kisregényéből Forgách András a fenti címmel készített színpadi adaptációt – jól áll a Stúdió „K”-nak. A mozaikkockákból összeillesztett, párhuzamos szálakon futó elbeszélés színpadra állításának kedvez az a játékmód, amelyben kiemelt szerep jut a stilizálásnak, a miliőteremtésnek, a játékosságnak, és amely a nézői fantázia alkotó együttműködésére alapoz. Forgách András úgy tartja feszesen, illetve úgy fordítja ki a sok nézőpontú narratív szöveg hálóját, hogy abban egyszerre kap helyet elbeszélés és megmutatás, felidézés és viszonyulás. A bírósági eljárást teszi meg a játék keretéül, és a vizsgálóbírót emeli központi figurává, aki a történtek megértésének szándékával újra és újra végigkérdez embereket, ismételten lejátszat egykori eseményeket. Fodor Tamás vizsgálóbírója mértéktartó, bölcs rendezőként irányítja a jeleneteket: kérdez és figyel, de mindaddig nem avatkozik közbe, amíg a gesztusok nem válnak veszélyesen hevessé. Mivel az előadás rendezője is Fodor, ez a kettősség kiemeli a tárgyalás színház a színházban jellegét, amit más elemek is hangsúlyoznak: szürreális használatú kellékek, nyíltszíni átöltözések, mellékszereplők más szerepben való visszatérése.
Az adaptáció és az előadás ötletesen fordítja a színpad nyelvére a történetcserepekből kirakosgatott olykor talányos elbeszélést. A színpadon szimultán események és dialógusok, ismétlődő képsorok, egymásba öltött jelenetek peregnek. Forgách átirata igyekszik megőrizni a történet minél több cselekménymozzanatát és elbeszélői reflexióját, amivel lendületes előadás alapanyagát alkotja meg. Ugyanakkor részben éppen ez a (csaknem) teljességre törekvés okozza, hogy miközben történések sorára csak villanásnyi idő jut, fontos mozzanatok és mondatok sikkadnak el, amitől apad az események felszínén túlmutató tartalmak ereje. (Természetesen nem maga a könyv kéretik számon az előadáson, de a belőle sugárzó gondolati–érzéki erővel jó volna a színpadon is találkozni.)
Csak két (egy talán kevésbé lényeges és egy nagyon fontos) példát említek a fentiek érzékeltetésére, anélkül, hogy a színészeket hibáztatnám érte. A tények szintjén bekerül a drámaváltozatba a házvásárlás: a módos férjjelölt hatalmas pénzekért kicsikarja egy öregembertől az otthonát. Ez így jóval kevésbé érdekes, mint ha azt is sikerülne érzékeltetni, hogy ezzel a vőlegény hozzásegíti az otthontalanná vált öreget élete mielőbbi befejezéséhez – sötét árnyakat vonva a boldog családi fészeknek szánt ház köré. A másik jelenet a történet vége: az idős férfi, a hajdani vőlegény kezében levélköteggel beállít az asszonyhoz. Ez áll a hosszas és mély lelki történéssor helyén, amelyben az egykor szeretet nélküli nő és a feleséget vásároló ficsúr ráébred a dolgok valódi fontosságára, és húsz év meg a nő sok ezer megválaszolatlan levele után valóban egymásra találnak – annak a bonyolult önvizsgálati és életértelmezési folyamatnak a részeként, amelyet a gyilkosság indított el mindenkiben, aki csak az események közelében volt, és amelyben a két gyilkos kivételével mindenki bűnösnek érzi magát.
Mindezzel együtt ha nem is elementáris erejű, de értékes előadás született a Stúdió „K” színpadán. Az új színészekkel bővült együttes jó kedvű, színvonalas csapatjátékot nyújt, sok szép képpel és hangulatos jelenettel. A tablóból kiemelkedik Nádasi László alakítása; valósággal felpezsdül a játék, amikor sok iróniával, fekete humorral, markáns gesztusokkal megformált elöljárója a színen van. Érdekes alakítás még Bogdán Árpád és Hannus Zoltán zaklatott–nyugodt gyilkos testvérpárja, akik magától értetődő természetességgel teszik a dolgukat: ölnek, amikor ez számít becsületes magatartásnak. És már soha senki nem fogja megtudni, rászolgált-e valóban az ifjú Santiago Nasar a kések általi halálra.

08. 08. 4. | Nyomtatás |