Az újító hagyomány

A mottóként használt vers egy Szolnokon szerkesztett folyóiratban jelenik meg az Ellenfény mostani számával egy időben. A második évfolyamánál tartó lap az Eső címet viseli, amely eddig a Parnasszus költészeti folyóirat mellékleteként volt olvasható. Olyan szerzők szépirodalmi írásait közli, akik Szolnokon és környékén élnek, illetve szolnoki kötődésűek vagy onnan elszármazottak. Sajnos, mint mindenhol az országban, itt is az utóbbiak vannak többen, mert alig akad arra példa, hogy vidéken jelentős alkotóműhely szülessen, és meg is maradjon. Szolnokon az elmúlt években mégis ilyen műhely kezdett beérni, a csírázás és a növekedés természetes üteme szerint a semmiből, kezdetben mindenféle pénzügyi támogatás nélkül, annak a maroknyi embernek a kezdeményezésével, akik ebbe a városba vagy annak környékére születtek. Nemcsak az irodalom, hanem a kortárs képzőművészet, a film valamint a színház- és táncművészet első önálló alkotásai is megmutatkoztak az utóbbi években. Mindez egyetlen helyre összpontosul, a lassanként száz esztendős szolnoki Művésztelepre, amelyről az 1945 utáni művészettörténet máig nem jegyzett fel semmi érdemlegeset. Fokozatosan elindult tehát valami, végre kezdene kialakulni közönsége is, ám az utóbbi néhány hónap eseményei komolyan veszélyeztetik a további működést.
Hogy ezek az alkotások és az ezekhez kapcsolódó művészeti és kulturális események az utóbbi másfél évben az előző évekhez képest látványosabbak, egyben gyakoribbak lehettek, egyetlen személy alkotói és kitartó szervező munkájának köszönhető, aki tíz éve a már akkor hivatalosan életveszélyesnek minősített épületbe saját felelősségére beköltözött. Sárkány Sándorról van szó, akinek független filmjei díjnyertes alkotásokként beutazták a világot, akinek képzőművészeti munkáit kiállították szolnoki és több elhíresült budapesti galériában, akinek táncszínházi és színházi rendezéseit láthatta a Petőfi Csarnok, a MU és a Merlin Színház közönsége. Sárkány tíz évvel ezelőtt kapott kulcsot az épülethez az akkori polgármester-helyettestől, a későbbi polgármestertől, a mai kulturális államtitkártól, Várhegyi Attilától, aki rögtön látta, hogy Sárkánynak komoly elképzelései vannak, és tényleg akar valamit. Úgy vélhette, ha már amúgy sem költözik senki szívesen a legelhanyagoltabb műterembe, legalább annak adjon személyesen lehetőséget, akinek már akkor, a mostoha körülmények között is hosszú távú elképzelései voltak a működtetést illetően. Ha ugyanis megjelenik valahol egy természetes kezdeményezés, annak lehetőség szerint teret szükségeltetik adni, pláne akkor, ha ez nem kerül pénzbe, a politikának pedig nem kell kitalálni és megszervezni, mert mindez már megszületett magától. A politika számára kezdetben legfeljebb csak annyit jelenthet, ha az idők folyamán bizonyít, a működtetését kötelességének kell tekinteni.
Sárkány tehát beköltözött, noha a jogszerűség legutolsó fázisa, a hivatalos kiutalás, valami miatt elmaradt (mai ellenfelei ezt a tényt az utóbbi egy évben az egyik fő érvként igyekeznek felhasználni ellene, de erről később). Saját kezével tette kívül-belül lakhatóvá az évtizedes portól, kosztól bűzlő műtermet, majd két éve egy másikat, amelyet szintén saját kezűleg színházteremmé varázsolt olcsó festékekkel, máshonnan kidobott függönyökkel, reflektorokkal, táncszőnyeggel és ülőhelyekkel. Fontosnak vélem megjegyezni, mert a teljes képhez hozzátartozik, hogy az elhanyagolt épületsoron egy harmadik műterem is található, amihez viszont nem nyúlt, nem is nyúlhatott, hiszen az az egyik művész számára hivatalosan kiutalt hely, ahol azonban évek óta nem lakik senki, ám egy ideje kutyákat tenyészt ott valaki. A színháztermet a szolnoki hagyományoknak megfelelően Paál Istvánról nevezte el, amely helyet adott a városban kibontakozni kezdődő irodalmi kezdeményezéseknek, kiállításoknak, fővárosi vendégjátékoknak, valamint az előadóművészetnek, és az ezekhez kötődő eseményeknek. Ennek köszönhetően járt ott többek között Bozsik Yvette, Csányi János, Cseh Tamás, Jordán Tamás vagy Törőcsik Mari, akik – és ezt dokumentumok bizonyítják – mindnyájan féltik a Művésztelep jövőjét.
Mert a Művésztelep jövője tavasz óta meglehetősen aggasztó. Az addigi csendes, de határozott irányt vett alkotómunkát egyszeriben felváltotta a háborúskodás, amelynek okai és pontos körülményei között minden igyekezetem ellenére sem tudtam megbízhatóan eligazodni, pedig minden érintettel személyesen vagy telefonon beszéltem legalább egyszer. Annyit látok csupán tisztán, hogy mindez akkor kezdődött, amikor tavasszal a kultuszminiszter Szolnokra érkezve bejelentette, hogy a kulturális tárca, nyilvánvalóan az államtitkár közbenjárására, 40 millió forintot ad a Művésztelep építészeti felújítására, ha a városi önkormányzat is hozzátesz ugyanennyit. Ehhez persze a városnak egy koncepciót kell megfogalmaznia. Ennek alapját két dokumentum képezi. Az egyiket Sárkány Sándorék fogalmazták meg az addigi tevékenységük folytatásaként, a másikat pedig a megyei múzeum igazgatója, Kertész Róbert jegyzi társaival együtt, aki anélkül, hogy az indoklást szükségesnek vélte volna, e szöveg első változatáról csupán annyit tartott szükségesnek megjegyezni, hogy „egyoldalú és elfogult”. Mindkét dokumentum közös abban, hogy a szolnoki hagyományokra épít, a különbség pedig az, ahogyan a „hagyomány” fogalmát értelmezik.
Sárkányék nem választva szét a különféle művészeti minőségeket egy összművészeti koncepcióban gondolkodnak, amelyben a hagyományt egy közös szellemiségen alapuló, eleven alkotómunka feltételeként értelmezik, ahol helyet kell kapnia minden olyan területnek, amelyek az elmúlt években önmagától, természetes módon megszülettek. Tervükben leírják, hogy az egyik műtermet kollektív műteremmé kívánják alakítani, ahol szabadiskola, kerámiaműhely, gyerekműhely és szobrászműhely működne, a második műteremben galériát és aukciós teremet rendeznének be, a harmadikban pedig a Paál István Stúdiószínház folytatná azt, amit eddig. Mindkét koncepció szükségét tartja olyan műterem kialakításának, ahová rendszeresen olyan művészeket hívnának meg hosszabb időre dolgozni, akik az ott tartózkodásuk ideje alatt folyamatosan alkotnának, és ennek fejében munkáikból otthagynának néhányat a városban. Az odaérkező művészek kiválasztása azonban nyilván egymástól eltérő szempontok alapján történne, amelynek rendező elvét a különböző hagyományértelmezés teremtené meg.
A másik koncepció egyrészt nem annyira részletes, mint az előbbi, és több egymásnak ellentmondó állítást tartalmaz. Szávai István, a komoly szakmai tekintélynek örvendő tankönyvíró, a szolnoki képzőművészeti magániskola Apáczai-díjas igazgatója, aki egy időben a szolnoki önkormányzatban bizottsági tag is volt, így kommentálta ennek a koncepciónak a létrejöttét: megfogalmazói „előbb megvárták, hogy Sárkányék megírják a magukét, majd az őket is érdeklő részeket szinte lemásolva, néhány ponton átírva készítették el a sajátjukat, ami nem lenne probléma, ha ebben valami együttműködési szándék fejeződött volna ki”. Másrészt ez a koncepció mellékletként kilencven éves dokumentumokat is felhasznál jelezve, hogy a hagyományt az előbbinél mechanikusabban értelmezik, és akár a figuratív, akár a nonfiguratív formákat a stílusok múzeumának tekintik, és ezért „a telep nem válhat megalapozatlan kísérletek” áldozatává. Az egyik keltezés nélküli, de minden bizonnyal idén tavasszal fogalmazott melléklet egyik szélsőséges mondata például így hangzik: „Ma hazánkban minden fontos őrhelyet az absztrakt művészek szálltak meg, akik a közvéleménybe belesulykolták, hogy egyedül ők képviselik a modern művészetet, a köreiken kívüliek konzervatívok, s idejétmúltak. Hangzatos propagandájuk megjelent Szolnokon is, és művészi teljesítmény nélkül irányítani akarják a város, megye képzőművészeti életét.” Nem lehet azt állítani, hogy az idézett mondatok hangneme általános ezekben a dokumentumokban, ám a szemléletet határozottan jellemzi. A 60-70 éves átlagéletkorú művészek ellen kifogást természetesen nem az életkoruk miatt lehet tenni, hanem inkább azért, hogy azok, akik a Művésztelep másik, már régen felújított szárnyába évtizedekkel ezelőtt beköltöztek, és a pártállami irányítás folytán Művésztelepből művészek lakótelepévé változtatták, egész életükben nem alkottak semmi jelentőset, holott folyamatosan lehetőségük lett volna rá.
Végül is a nyár elején a szolnoki közgyűlés Sárkányék koncepcióját elutasítva szinte egyhangúlag az utóbbi koncepció mellett döntött. Vagyis a képviselők szerint nem kell Szolnoknak a szabadiskola, nem kell a Stúdiószínház, és vele együtt nem kell az az alkotó, a város kultúrájában húzóerőt jelenthető szellemiség sem, ami a Stúdiószínház körül önerőből kialakult. Annak ellenére döntöttek így a képviselők, hogy, tudomásom szerint, a jelenlegi polgármestert és egy képviselőt leszámítva senki nem járt közülük a Művésztelepen, ők is csak a választási kampány idején. Nem ennek az írásnak a feladata eldönteni, hogy ez kinek a felelőssége, a képviselőké vagy azoké, akik a közgyűlésen ezt a napirendi pontot elő(nem)készítették, de tény, hogy azok számára, akik akár fellépőként, akár közönségként a Paál István Stúdiószínházban megfordultak, teljességgel érthetetlen, hogy ezen a művészileg egyértelmű helyzeten egyáltalán vitatkozni lehet.
„A még lehetetlenebb az – írja ezzel kapcsolatban Szávai István, akinek saját bevallása szerint barátai vannak mindkét oldalon –, hogy nem lehet vitatkozni. Én magam, a polgármester úr kérésére szakvéleményeket gyűjtöttem Szemadám Györgytől (MTV képzőművészeti főszerkesztő), Szabados Árpádtól (Képzőművészeti Egyetem rektora), Beke Lászlótól (Műcsarnok igazgatója), Sinkó Istvántól (a művészeti iskolák tantervének összeállítója), és terjedelmes írásban összegeztem azokat. Szerettem volna elmondani a kulturális bizottság ülésén, illetve a megyei sajtóban, de sehol nem kaptam szót. A bizottsági ülésen a szavazás előtti pillanatokban kéretlenül mégiscsak felszólaltam, de este hat előtt már nem volt módom az önagyonülésezett hölgyek és urak előtt lényegi érvelésre.”
Sárkányéknak tehát menniük kellene. Az önkormányzat felajánlott ugyan a számukra egy használaton kívüli volt lakótelepi bölcsödét, és kilátásba helyezte a Szigligeti Színház Paál István által alapított Szobaszínházát is, de Sárkányéknak egyik lehetőség sem elfogadható. Ez érthető is, ha komolyan ragaszkodnak a hagyományhoz. Mint ahogy az idős képzőművészek sem örülnének annak, ha kiköltöztetnék őket műteremlakásukból (ez egyébként Sárkányék koncepciójában sem szerepel), Sárkányék is azt kívánják folytatni, ott és azokkal, akikkel tíz éve elkezdték.
Magatartásuk Paál István nemzedékének magatartásához képest is új. Amíg Paál, Ács, Árkosi, Jordán, vagy Halász Péter számára az „amatőrség” a hivatásos struktúrába történő beépüléshez vezetett, addig Sárkányék fejében ez a lehetőség meg sem fordul. Ha jól értem őket, ők nem azért dolgoznak, hogy kiérdemeljék a hivatalos struktúra elismerését, amely azzal jutalmazná őket, hogy professzionális színházba szerződteti őket (pedig például Sárkány Sándor készített díszlet- és jelmezterveket a Bárka Színházban, vagy a szatmári és kolozsvári színházakban is). Sőt, az utóbbi évek elég erőteljes tendenciája az, hogy a struktúrába beépült művészek struktúrán kívüli előadásokban vesznek részt, mert művészi énjük igényli ezt a független munkát. (Hogy csak szolnoki példáknál maradjunk: gondoljunk Fodor Tamásra, aki „amatőr” múltja után a szolnoki színház főrendezője lett, majd otthagyta, hogy független művészként újra önálló társulatot alapíthasson; vagy gondoljunk Bérczes Lászlóra, akinek szintén el kellett hagynia a várost azért, hogy művészi, írói, szerkesztői és színházszervezői munkáját folytathassa.)
Sárkányéknak éppen az a céljuk, hogy új struktúra kialakítását kezdeményezzék. Mint ahogy a kilencvenes évek elején a Fővárosi Önkormányzat komoly apparátust mozgatott meg ahhoz, hogy a fővárosban gomba módra szaporodó független kezdeményezéseknek teret adjon, és ezáltal átszervezte a színházi struktúrát, megítélésem szerint úgy kellene a szolnoki önkormányzatnak is kezelni a Művésztelepen kialakult helyzetet annak érdekében, hogy a valóban értékes és messzire mutató kezdeményezések ne haljanak meg. Vidéken a pályázati rendszert szinte mindenhol csak arra használják az önkormányzatok, hogy a bizottsági üléseken az íróasztal mellől eldöntsék, milyen arányban osszák szét a rendelkezésükre álló pénzösszeget. Akik a pályázatokat írják, rendszerint valóban dolgoznak, a fizetett döntéshozókból pedig hiányzik az érdemi koordináció és a kezdeményezés, általában azért, mert nem fogalmaznak meg alapos kulturális koncepciót. Tájékozódásom során az a benyomásom alakult ki, hogy a szolnoki Művésztelep körül is ez lehet a legnagyobb probléma. Úgy tűnik, az önkormányzat csak sodródik az eseményekkel, és képtelen irányítani azt. Ennek egyik jele az is, hogy a közgyűlési határozat ellenére nem a működtetés jelenti most a fő problémát számára. A 80 millió forint ugyanis kizárólag az építészeti felújításra vonatkozik, és a hosszú távú működtetés kapcsán ma még senki nem beszél a pénzről. A felújításra a nyár óta két pályázatot is meghirdetett az önkormányzat, amit a kiírók ma „látványtervnek” neveznek, és azt tervezik, hogy a működtetés feltételeit akkorra rendezik, amikorra az épület elkészül. Vagyis fennáll annak veszélye, hogy az épület eleve meghatároz majd egy működési elvet, amelybe sok tevékenység nem fér majd bele, amely pedig elkerülhető lehetne akkor, ha az építészeti terv egy pontosan körülhatárolt működési elképzeléssel együtt alakulna ki. Szávai szerint többen arra gyanakszanak, hogy a nagyberuházás épp a működtetési elképzelések hiányát hivatott elfedni.
*
Bartók Béla írja a hagyományról: „Minden zeneszerző, legyen bár a legnagyobb is, bizonyos már meglévőből, egyféléből vagy több rokonféléből indul ki. Ebből jut el egyike – az újító – fokozatosan olyan új helyekre, amelyek szinte alig emlékeztetnek a kiindulópontra; másika – a nagy összefoglaló – az előtte megvoltakat fejleszti ki addig soha nem látott és el nem képzelt egységgé.” Ha Bartók szemléletét követjük, Sárkány Sándort és társait az újítók közé sorolhatjuk, legalábbis akkor bizonyosan, ha szolnoki tevékenységeikre tekintünk. A hely, ahol Sárkány ma is él, olyan művészi formákat, olyan szemléletű alkotókat, olyan szellemiséget vonzanak ma Szolnokra, amelyek újdonságnak számítanak nemcsak a városban és a régióban, de talán kivételes jelentősége lehetne országos viszonylatban is, ha nem törne derékba. Ismert ugyanis, hogy a híres művésztelepek (Szentendre, Zebegény vagy Hódmezővásárhely) sehol sem működőképesek az országban. A régi mechanizmus szerint próbálják ugyan újraéleszteni imitt-amott, de nem sok eredménnyel, a művészek a könnyebb ellenállás felé mozdulva rendszerint a fővárosban kötnek ki. Szolnokon viszont most egyedülálló lehetőség mutatkozik: olyan összművészeti alkotóműhely lehetősége, amely talán nincs is még sehol Magyarországon.
Ma még Szolnok nem annyira büszke a Paál István teremtette szolnoki hagyományra, mint a legújabb kori magyar színháztörténet. Noha a nevét szinte nem is emlegetik Szolnokon még a róla elnevezett stúdiószínház kapcsán sem, Sárkányék újító kezdeményezési hasonló fogadtatásra találnak ma a városban, mint a nyolcvanas években Paál Istvánéi. A Sárkány Sándor ellen felhozott érvek között minden esetben szerepel, hogy jogcím nélkül lakik a Művésztelepen, hiszen érvényes kiutalása máig sincs, így a fő problémát vele kapcsolatban egzisztenciális kérdésnek tekintik. „Persze, hogy harcol a művésztelepért, hiszen, ha nem tenné, nem lenne hol laknia.” – mondják. Igen, egzisztenciális kérdés valóban, ha ezt a szót nem vulgarizáljuk, és a legnemesebb értelemben, annak eredeti jelentése szerint használjuk. Sárkány Sándorban ugyanis nem választódik külön a lét és a művészet. Számára egyetlen minőség ez a kétfelé választott terület, így nem mint munkahelyre jár a abba színházba, amit ő hozott létre. Persze az, akinek életében elválik a munkaidő a szabadidőtől, a művészetet könnyen civilizációs dísznek tekintheti csupán, és elfelejti, hogy az a jelenség, amire a művészet szót használjuk, valójában egyet jelent a léttel. Ezért talán nem megbélyegezni kellene őt, hanem nagyon ritka jelenségként megbecsülni, pláne, ha olyan egyértelmű eredményei vannak, mint amelyek az elmúlt években megmutatkoztak.
„Nem tartasz attól, hogy a szokatlan művészi forma, a nem hagyományos látásmód, az alternatív kultúra ellenszenvre talál a szolnoki közönség körében?” – kérdezték tőlem többször is jó akaratú emberek a szolnoki Művésztelep vadregényes kertjében. „Biztos vagyok benne, hogy nem. – Válaszoltam mindig. – Egyrészt a jó dolgokra a világon mindenütt van közönség, miért épp Szolnok lenne kivétel. Másrészt, még emlékszem arra, hogy például, az egyébként szintén Szolnokról elszármazott Bozsik Yvette-nek a kilencvenes évek elején a Szkéné Színházban tartott előadásait csak nagyon kevesen néztük, vagy ugyanekkor a Petőfi Csarnok hatalmas nézőterén Európa és a világ leghíresebb táncosait néhány tucatnyian követtük csupán, három-négy év múltán pedig mindkét helyen tolongtak az emberek a jegyekért.” Időre van szükség ahhoz, hogy valami elterjedjen, és táptalajra leljen. Szolnokon minden feltétel adott ehhez. Fontos lenne, hogy megismerjék azok, akik erről döntenek, fontos lenne, hogy ez a társaság bizalmat kapjon annyira, hogy tévedhessen is, fontos lenne, hogy ezek az emberek dolgozhassanak azért, hogy ott alkossák meg életművüket, ahová születtek. Ez nem pusztán nekik lenne jó, hanem a városnak is, amelyet nemcsak a befektetők pénzének nagysága minősít, hanem kultúrája is. S, ha figyelembe vesszük, hogy a befektetők idegenek, a kultúra pedig saját, kiderülhet, mennyire életbevágó lehet egy város életében annak kultúrája.
*
A Sárkány ellen felhozott érvek másik típusa magatartásáról szól, s vannak, akik kifejezetten ezért nem hajlandók vele kompromisszumot kötni. Igen, Sárkánynak, ami a szívén, az a száján. Látva, hogy a kortárs művészet valódi értékei kirekesztődnek, hamar türelmetlenné válik. Többször túl gyorsan mond ítéletet, indulatos, nemegyszer sértő megjegyzéseket tesz. Vagyis nem taktikákon gondolkodik, nem alakoskodik, és nincs szüksége arra sem, hogy stratégiai okokból információkat visszatartson. Motivációja nem a pozíciószerzés: dolgozni akar, mint ahogy eddig is tette. Szávai szerint nem az épületben gondolkodik, hanem a működésben. Ezzel persze óhatatlanul is érdekeket sért, türelmetlen magatartása miatt pedig Szolnokon elég nehéz tárgyalófélnek bizonyul. Nagyságrendekkel többen vannak viszont azok, akik nemhogy nem panaszkodnak rá, de, mint eddigi munkái is megmutatták, kitűnően tudnak vele együtt dolgozni.
Ma még nem tudni, hogy a városi közgyűlés felül fogja-e vizsgálni határozatát. Mindenesetre az építészeti tervek elkészültek. S, ha a határozat marad, buldózerek közreműködésével megvalósítják azt a 80 milliós beruházást, amelyet többek szerint tizenegynéhány millióból fel lehetne újítani. A városnak kell dönteni. Szolnokot eddig is az jellemezte, amilyen az elmúlt ötven évben az alig jegyzett Művészteleppel együtt volt, ezután az minősíti, amivé lesz, de az is, amivé nem.

08. 08. 4. | Nyomtatás |