Utak befelé

A társulat kissé zavaros önmitizálási kényszere viszont megmaradt, ez sajnos örökéletűnek tűnik náluk. Mégis jobb, ha nem firtatjuk a szórólap kínálta eszmei alapvetést az emberről, mint a világot tartó tengelyről, az életet hirdető jóságos és mindenható energiáról, a vertikális elhelyezkedésű  AXIS-ról és a lineáris időben működő aktivitás anyagi természetéről…  Ennél jóval figyelemre méltóbb ugyanis maga a produkció.
Elsőre megfogja a nézőt a gátolt, torzított mozdulat és a szándékosan leegyszerűsített kifejezésmód szokatlan ereje. A két táncos, Vámos Veronika és Kovács Gerzson Péter egymás mellett áll, mereven, felfelé nézve. Díszlet nincs, a jelmez minimális (egyforma fekete póló és farmer), az egyetlen eszköz, ami ezt a teljes redukciós folyamatot átvészelte, a fény, mely most éppen narancsszínű hátteret fest a táncosok mögé.  Egy helyben állnak, egyetlen lépés nélkül, karjukat lógatva, felsőtestük furcsa köröket ír le, néha meg-megroggyannak a tehetetlenségi erő hatalmában. Őskövületté merevedett lények módjára ébredeznek, hogy ezredévek homályából tanulják újra a mozdulatokat, lassan, bénultan, recsegve-ropogva. A recsegést, zúgást élesebb, vijjogó hangeffektusok váltják föl (a zene Árvai György érdeme), és ők egyre gyorsuló, béna, torz vállmozgásokkal követik a hangokat. Felsőtestüket szokatlan, groteszk impulzusok rángatják, nem néznek egymásra, mozdulataik mechanikusak, mintha hipnózisban cselekednének. Hangulati váltás következik, amit ismét a zene vezet be: a táncosok a marionett bábuk kifinomult, túlbonyolított mozgását idézik föl. Végre egy egészen keveset elmozdulnak a kiindulópontról, és apró lépéseket  tesznek egymás felé, de továbbra is rezzenéstelen, kifejezéstelen arccal. Furcsa, eltartott ujjú kézmozdulatokkal karolnak egymásba, mintha egy nagyon bonyolult etikettet adnának elő. Kéztartásuk a mudrákra emlékeztet, és mégis, valahogy ezek az apró, merev, stilizált mozdulatok sem teremtik meg a valódi kapcsolat lehetőségét: mindketten zsinegen mozgatott, élettelen, magányos bábuk csupán.
A hűvös, szenvtelen, átéléstől mentes előadásmód, a kifejezőeszközök szándékos lecsupaszítása és megbénítása s a mozgás különös „síkban tartása” nagyon erős feszültséget kelt. Van valami csodálatos nagyvonalúság ebben, ugyanis, ha valaki olyan gazdag mozdulatkincset birtokol magabiztosan, mint Vámos Veronika vagy Kovács Gerzson Péter, akkor nyugodtan szétszórhatja, elrejtheti, rombolhatja, gátolhatja, béníthatja a mozdulatokat. Azt csinál, amit akar. A test jól megérdemelt és jó értelemben vett  könnyed nagyképűsége árad így is a mozdulataikból, akkor is, ha éppen a görcsösségről szól a történet. Paradox, hogy ezerféleképpen tudják megmutatni, hogyan nem megy. A táncosoknak ugyanis most éppen sikerült elkapniuk a kommunikációs csőd érzetét, azt a helyzetet, amikor – bár iszonyúan fontos lenne –, semmit nem érünk az érzéseinkkel, tapasztalatainkkal, tudásunkkal, mert lebénít a másik jelenléte. Amikor két ember szorongását leplezve ahelyett, hogy valóban egymás felé fordulna beleragad a konvencionális kapcsolatteremtési sémákba.
Aztán váratlanul teljes sötétségbe borul a színpad, borzongató, mély hangok jelzik egy fenséges, démoni, érzékfeletti erő jelenlétét. Ez a hatás a szorongás, a kíváncsiság, a figyelem révén végre kibillenti őket a gépies viselkedési sémákból. Megelevenedik a két arc, hirtelen élővé válnak a tekintetek, fürkészik a környezetüket, azt a furcsa, kifacsarodott világot, amiben élnek, végül egymást és a közönséget is. Most tűnik csak föl igazán, hogy a táncosok nem csupán a testükkel, az arcukkal is nagyon tudnak bánni. Valódi a feszültség, s innentől lesz igazán tétje a színpadon történteknek. Lassan, mintha hipnózisból szabadulnának, az összes merevség, görcs kilazul mozdulataikból. Lendületes, áradó szökellésekkel hódítják meg a szabad teret. Közben teljesen sötét lesz, már csak a táncosok árnyéka látszik, a narancspiros és neonzöld közti színárnyalatok folytonosan változó fényfelülete adja a felszabadult árnymozgások hátterét. Olyan, mintha egy intenzív árnyékmozi nagyon erős és közvetlen hatása kapná el az embert, csak éppen mindez   előttünk történik. Az egész darabnak ez a pár perc a kulcsa, amely – fogalmam sincs, miért – különös, módosult tudatállapotot idéz elő a nézőben, az érzékelés egyeduralmát, a szabadság és a megbabonázottság furcsa kettősségét. Semmi más nem létezik, minden abba a végtelenné nyújtott pillanatba sűrűsödik, ahonnan nem tud, és nem is akar szabadulni az ember.
A sötét színpadon egy fénykör jelenik meg, kijelölve ezzel egy szakrális teret, amelybe a két táncos nem is nagyon mer eleinte belépni. Mintha lobogó tűz lenne, át- meg átugrálják, egyre közelebb kerülve ezzel a  középponthoz és egymáshoz is. Férfi és nő válik belőlük, akik mágnesként vonzódnak egymáshoz. Hirtelen magába ragadja őket tűz, és szorosan összekapaszkodva, egymás szemébe nézve forogni kezdenek a körben – a kapcsolat valóban megszületett kettőjük között. Lassan elsötétedik a színpad, már csak a felsőtestüket világítja meg a fény, aztán csak az arcukat, végül már csak lépéseik koppanásait halljuk, ahogy forognak egymást ölelve. Nagyon szép ez a zárás, bár a mű szerkezete szempontjából nem feltétlenül szerencsés a két egymás utáni csúcspont. Másról szól ugyanis a kettő: az előző pillanatok az ember totális és gátlástalan szabadságát, míg a záró kép két ember egymásra találását élteti. Ez két különböző történet, és nagyon-nagyon ritkán eshetnek csak egybe.
Mindenesetre a CO-AX belső útkeresése valódi és fontos előadást eredményezett, érdemes volt vállalni a váltással járó kockázatot.




Kovács Gerzson Péter: CO-AX
TranzDanz


Zene: Árvai György (archív felvételek felhasználásával)
Látványterv: KGP
Jelmez: KGP tervei alapján készítette Berán Ica
Koreográfus: Kovács Gerzson Péter
Előadják: Vámos Veronika, Kovács Gerzson Péter

08. 08. 4. | Nyomtatás |