Gyerekcípő és csizma

Az előtérben három lány és három fiú ül a földön, egy-egy vízzel teli lavórnál. Mindegyikük valamilyen gyermekjátékot űz: babát mosdat, vízipisztolyozik, pancsol, nézi magát a víztükörben. A magányos játszadozást hamarosan felváltja egy évődő, pajkos, közös játék, neki-nekiveselkedve próbálgatják magukat, egyre több sikerrel próbálnak fellépni a dobogóra. Mire fent táncolnak a színpadon – ifjúvá serdültek.
A hátsó színpadra belép az asszony, és teregetni kezd: ruhát, nyakkendőt, koszorút, kendőt, kalapot – szimbólumokat csíptet a kötélre. Innen akasztja le az egyik „felcseperedett” lány a ruhát, s felölti, ezzel is jelezve, hogy ők már nem azok a kisgyerekek, aki mezítláb, egy szál alsóruhában pancsikoltak. A többiek is felöltöznek, a tánc azonban  félbeszakad. Hiányzik a lábbeli!
A következő jelenetben egy fiú marad a színpadon, a figyelem a hátsó szobára irányul. A férfi és a nő némán civakodik egy pár cipőn. Végül a férfi átdobja a cipőt a színpadi dobogóra, a fiú pedig felpróbálja. A többiek – különböző cipőkben és eltérő karakterrel – bejönnek hozzá, majd vad dobogásba kezdenek, végül eldobálják cipőiket.
Ismét közjáték következik: a férfi idegesen cigarettáról cigarettára gyújt, az asszony egy üres csészét kavargat. Az előtérben és a „tiszta szobában” is monoton, kiábrándult, személytelen csapkodások törik meg a csendet. Aztán ki-ki hason fekve, félig lelógva a színpadról „repül”, vagy csak próbál leugrani a semmibe, keresvén a kiutat a reménytelen helyzetből. Egy fiú és egy lány újabb rekvizitet kap a szárítókötélről: koszorút és nyakkendőt. A „házasság szent köteléke” a fenti szoba lakóinak kezében van. A lakodalomra becsődülő násznép a dobogón mulat, néhány pillanatra kigúnyolva azokat, akik – tánckultúrájuk nem lévén – a zenére csak vonaglanak és vonatoznak.  (Kár, hogy ilyen „tánckritikát” láthattunk már a Kodály Táncműhelytől Farkas Zoltán, és a Honvéd Táncszínháztól, Diószegi László  darabjában.)
Rövid sötét, majd a lányok és a fiúk bottal ütnek ki ritmusképleteket, majd lassított mozgással verést imitálnak. A fiúk dühüket egy láthatatlan ellenség ellen fordítják, de hiába. A lányok mindig megakadályozzák a végső ütést, sőt, szelíd öleléssé változtatják az öldöklést. Egy pár kimarad az idillből, ők egymástól távol keresik a megnyugvást. S az a lány, aki gyermekként a babáját mosta, most egy botot halmoz el a szeretetével ugyanazokkal a mozdulatokkal.
Újabb etűdbe lépünk: a kötélről lekerül egy kendő és egy kalap, megkezdődik az asszony és az ember viaskodása. A dobogó mögött térden ropja az egyre vadabb gyimesi táncot a három pár. Próbálnak kitörni ebből a táncból, ami szárazmalomként  űzi őket előre, de akár melyikük  szeretne talpra állni, a párja mindig visszarántja a „mókuskerékbe”. Végül megjelenik  bő, fehér lepelben egy lány. A leplet körbetekeri az egyik fiú nyakán, s ebből a „takarásból” bújnak elő és tűnnek el  a nők, szédítve-bolondítva a férfit. (Ez a jelenet a Közép-Európa Táncszínház Liszt Ferenc… darabját idézi fel.) A csábító asszonyok ki is használják a férfit, aki a szemünk láttára lassan beleőszül e játékokba, de képtelen szembenézni azzal az öreg arcú, fehér hajú valakivel, akit a lavór víztükrében lát viszont. Ekkor az újból alsóruhára vetkőzött táncosok is visszatérnek, mosakodni kezdenek, bedugják a fejüket a vízbe, a hajukról a dobogóra csapják a vizet, mintha a fehérséget, mint egy port lemoshatnák róla. Ekkor „megtisztulva”, „megfiatalodva” egymás mellé kuporodnak, s behunyt szemmel, túláradó érzésekkel az arcukon ringatóznak az egyre halványuló reflektorfényben.
Az Infantban feldolgozott téma – az emberi életút – Juhász Zsolt koreográfiájában nem emelkedik túl a közhelyeken. A fontosabb stációkról – gyermekkor, felnőtté válás, házasság, együttélés, elmúlás – a fiatal alkotó nem tudott újat mondani, de a megformálásban igazi értékeket találunk. Az előadás szinte hemzseg a formai ötletektől – sokszor kevésbé eredetiektől –, ezért a néző úgy érzi, ezekből akár két-három előadásra is futná. Ez a zsúfoltság nem is engedi meg egy-egy rész alaposabb kidolgozását, vagy vakvágányra vezet az el nem varrott szálak miatt. Ilyen mozzanat a hátsó színpadon vissza-visszatérő közjáték, ami nem lett szerves része a darabnak, inkább csak eszköz arra, hogy az egyes kellékek bekerülhessenek a játék terébe. Holott Kuczera Barbara és Küttel Dávid hegedű-, illetve harmonika- és gardonjátéka az előadás egyik legszuggesztívebb eleme. Kár, hogy időnként zenei dimenziójukból át kell lépniük a némajáték közegébe.  A különböző epizódokban  is túlzottan nagy szerep hárul az eszközökre, szinte csak a ruha, cipő jelzi, hol is „járnak” a szereplők, mert magukból a mozgásukból akár másra is következtethetnénk. (Csak a cipők eldobásakor derül ki, hogy itt bizony a cipő táncoltatta az embereket.)
Kortárs darabok csapdája – ha kiindulásuk a néptánc –, hogy saját formanyelvén átlépni nem tudván, a mű „maiságát” csak a témaválasztás, a jelmez vagy a szcenika tükrözi. Ez a jelen darabra szerencsére nem áll. Ötletes és újszerű, hogy egy bottal nemcsak botolni lehet a szó hagyományos értelmében, hanem ritmust ütni vagy akár ölelni is. S bár a zene és a mozgás is megőrizte ritmikusságát, a koreográfus elrugaszkodott az eredeti táncanyag hű tolmácsolásának igényétől. (Fergeteges például, ahogy a táncosok a gyimesi táncot imitálják térden!) Ugyanakkor a néhány beleszőtt „modern” mozdulat elég sután hat. Érezhető, hogy a táncosok a néptáncban érzik magukat igazán otthonosan, így magatartásukban mindvégig érezhető a visszafogott, jellegzetes „néptáncos  viselkedés”.
A keretes szerkezetű Infantban az epizódok mozgása ívesen kapcsolódott egymáshoz, a mű gondolatisága azonban sokszor megtört. Mintha csak mondatrészeket tudnánk elolvasni belőle, s nem állna össze kerek egésszé. Nem egyértelmű a befejezés sem: mi végre a rituális tisztálkodás, ha nincs mitől megtisztulni? Az öregedés nem bűn…
A gondolat „gyerekcipőben”, a megformálás már „csizmában” jár. De talán nem is várható el egy fiatal koreográfustól, hogy egyből rátaláljon a saját hangjára, stílusára. Mert tehetsége azt sugallja, lesz saját stílusa.




Infant
Duna Táncműhely

Fény: Kovács „Jackie” József
Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt
Előadják: Bodor Ildikó, Bonifert Katalin, Hajdu János, Kis Zoltán, Kuczera Barbara, Küttel Dávid, Nagy Tamás, Sebestyén Barbara

08. 08. 4. | Nyomtatás |