Egy háromrészes tengely rozsdátlanítása

Pedig csak a csábítás lehet mellébeszélve. Véletlenül leejtett keszkenő, aktív koketta, talán buszon; a legyezőre feljegyzett táncrend (ahol mindig az első a leghangsúlyosabb); egy röpke e-mail (vagy SMS) mobilszámmal, netán meggyőzően előadott meghívás a következő partyra. Vagy akár egy mazurka egy bálon. (Mert nincsenek metaforák bizonyos dolgokra. Ezért csal mindenki, aki csábít.)
A szerelem nem lehet mellébeszélve; élve vagy halva történik. Története nem mellé-, de nem is elbeszélve. Sokféle történet van, s közöttük lehetnek persze egymáshoz nagyon hasonló sztorik. Mert vannak történetek, amelyek időnként ragadósak, akár a bárányhimlő vagy a légypapír. Intertextualitás, újraolvasás, re-interpretáció… A regény romantikájában Tolsztoj mesélt egy bizonyos nőről, aki nem bírta elviselni, hogy  házasságtörése miatt a társadalom  bukottnő-vonásokat rovátkolt rá. Hja, madame Bovary, az asszony – néha – ingatag,  ám ha néha is, azért muszáj lenne elviselni a következményeket… (Karenin nevezi így a drámában Anna szerelemgyermekét.) Nagy András, hommage á monsieur*** Tolsztoj, írt egy drámát Anna Karenina pályaudvar címmel, s a cím alá csak annyit: Egy Tolsztoj-értelmezés. A dráma a regénynek nem(csak) a színpadra  alkalmazás természetes lehetősége, hanem értelmezésbeli szempontok irányította dráma-olvasata is. Ebben van ereje, gőze, talentuma, s lehet értelmezni, komparatív eszközökkel rozsdamentesíteni a regény-dráma tengelyét. Lehet szólni a drámabeli pályaudvari hangszórók szövege és a regény egyes „kulcsmondatainak” összefüggéséről; finom rezdülések jelezéseiről, amelyek akár megspórol(tat)hatnak jó pár oldalt a regényből – s még sok-sok mindenről, amely tulajdonképpen a dráma és a regény műnemi és műfaji különbségeit igyekeznek hangsúlyozni.
Ám van még egy lépcső. Énekes István előveszi Nagy András szövegét, és koreográfiát produkál belőle. Az alcím pedig „Szürrealista játék Nagy András azonos című drámája nyomán” lesz. A ’nyomán’ kifejezést tekintsük most is ’értelmezés’-nek; ebben a pillanatban látni véljük: nőtt a vastraverzek ellenálló képessége, a tengely meghosszabbodott, s nem eszi többé a rozsda (ha eddig ette volna, de erről majd később). Mindeközben/után most itt én inter-pretare***, azaz „közbe-beszélek”. Nem mintha én is egy újabb tengelyféle volnék, de hogy megrajzoljam a regény-dráma-szürreális táncjáték hármasságának összefonódását, azért.
Mondhatnánk, a szövegek használhatósága a feldolgozás milyenségétől függ. Tolsztoj esetében nem illenék beszélni szövegeinek feldolgozás-függőségéről. Egy jól megírt regény, mely igaz, a múlt századból, de velősen mai, mint legtöbb műve, mert – mint ahogyan a nagy klasszikusok aktualitását szokás magyarázni – történetei örök emberi témákról szólnak hűen, ezért nem veszítenek időtállóságukból. Hogy az előző képnél maradjak, eleve rozsdamentes acélból készültek, hogy jó sokáig tarthassanak, s talán a rozsdátlanítás ebben az esetben hazardírozó kijelentés volt részemről, mely egy esetleges párbajra szólítás lehetőségét is megfontolhatóvá teszi azok számára, akik svédacél márkájúnak gondolják Tolsztoj műveit. De ekkor azzal az ellenvetéssel élnék, hogy az újraolvasás nem véletlenül ezredvégi találmány, hogy a klasszikusokat csodáljuk bár, ámde nem szeretjük, illetve nem akkor, ha kényszerítenek bennünket, hogy úgy olvassuk, ahogyan azt a múlt században is szokták volt. Az újraolvasás megteremti a lehetőségét annak, hogy átértelmezzünk bizonyos dolgokat, hogy Tolsztoj esetében a szerelem lényegiségét hagyományozzuk olvasásmódunkkal az utókorra, s persze nem a keszkenődobás fortélyait. A Nagy András-féle dráma ezzel a lehetőséggel él. Eljátszatja a helyzeteket, és valós alternatívaként teremti meg a regény dráma-szituációját. Ami, mint fentebb érintettük, csak feltételesen jelenti azt, hogy mi történne, ha Tolsztoj a huszadik század végén írna drámát. Inkább azt jelenti, hogy mi történik, ha egy magyar drámaíró a huszadik végén értelmez egy tizenkilencedik századi regényt. A regények értelmezésébe az „adaptáció” lehetősége miért ne férne bele? Nem kérdés. S miért ne lehetne Nagy Andrást venni kiindulópontul, egy újabb „adaptáció” (mely itt  kétszeresen idézőjeles, de hiába, követnem kell a tipográfiát) lehetőségére? A klasszikum, amint  szürreálissá válik. Tizenkilencedikből fokozatosan lesz huszadik. Matematikai szabvány, hogy nem haladunk visszafelé. A tradíció megtarthatja önmagát, ám kell valami, amitől igazán mai lesz.
A szürreális képalkotás szabadon bánik a szöveggel, a hangokkal. A produkció alkotási folyamatában nem is a szürrealizmus avantgardista örökségét (lásd automatikus írás, illetve rendezés, álomszisztéma, szabad képzettársítás) éli ki a rendező – elég avíttas lenne még ilyenekkel foglalkozni –, hiszen a beiktatott színpadi elemek egy jól átgondolt koncepcióra utalnak. A szürrealizmust legföljebb az magyarázná, hogy néha nem mindennek kell pontosan tudni eredetét s célját. S mégis, ebből a ködből (szürrealista ködből) támad egy emócióktól duzzadó, érzéki előadás, ahol a nézőnek öröm látni, öröm érezni, öröm hallani. Drámarészleteket, Latinovitsot, dühtől dübörgő, deszkapallón dobbantó erős férfiakat, könnyen ledobható ruháikkal önmagukat (meg)adó nőket. Megannyi Vronszkijt és Annát. Ekkor sejteni véljük, működik még a világon néhány dolog, érezzük, hogy történés zajlik a színpadon, eltelünk ekkora szerelem érzésével, s bízni kezdünk – nemcsak a szerelem, de – a színház, a színpadi világ, a mozgás mindent átható erejében.
És e ködből tudni véljük, mégsem lehet semmi sem véletlenül. Nem lehet véletlen Latinovits szellemi megidézése, amint elszavalja Krúdy legtöbbször idézett halál-„teóriáját”: a halál rozmaringszagáról, a dolgok valójában végtelen egyszerűségéről. Hangja betölti a teret, mélabús hatvanas-hetvenes éveket és századfordulós éveket idéz, mindenesetre ama klasszikus szerelmi időket, amikor a halálnak rozmaring-, a szerelemnek pedig ki tudja, talán ánizsillata volt. A Szindbádból vett filmidézet nem az egyetlen, az előadás befejezéséhez közeledve egy nyolcmilliméteres pereg. A vászon előtt mintha tábortűz ég, s a tűz körül köpenyük kiterítve fekszenek a katonák, épségben és (f)élve maradt Vronszkijok. Filmet néznek, önmagukat, korabeli (Tolsztoj-kori) öltözékben; férfiak és nők a vásznon, az elbeszélő múlt magyartól már idegen idejében. A kérdés ismét elhangzik a sercegő kópia Latinovits-hangján, mi lett a Szindbád-béli Franciskával, mi lett Anna Kareninával? Hová tűnt Latinovits, Krúdy, hogy Majmunkáról már szót se ejtsünk?… A szépség, mint Anna Karenina is oly gyakran emlegeti a drámában, múlékony, tovatűnő valami. Csak a jelen marad, illetve a múlt jelenébe való visszatekintés, immár nosztalgiával. A jelen szerelme, jókedvünk varázsos tavasza.
Férfi és nő játéka mozgásban; azaz férfiak és nők. A Közép-Európa Táncszínház kiművelt mozgáskultúrájú testei a szerelem fizikai valóságát teszik elevenné; lenge erotika formálódik a térben, erő és dinamizmus hatja át a közeget; nincs ellenállás. A meghosszabbított tér nézőktől legtávolabbi pontjára, vörös fényekbe burkolva egy emelvényre helyezték el a központi helyszínt, az ágyat. A táncosok egymást váltogatják az ágyban és az ágyon kívüli világban; nincs egy Anna és egy Vronszkij, mindenki társast játszik – de miért is lenne ez másképpen?…
A rendező-koreográfus úgy nyilatkozott, hogy ő hangulatot akar teremteni a színpadon. A testbeszéd és a mozgás kifejezéstárát jól ismerő táncosok, és a hat év szünet után most újra koreografáló Énekes István közös munkája elérte célját: atmoszférát teremtett. Képei változatosak, látványosak, színesek, de nem harsányak; kellően rezignált hangulatot teremtenek, de nem, nem depressziót, csak mintha kellemes rozmaringillat lenne, melybe időnként némi ánizs is vegyül…  
…Hogyan lehet elviselni a társadalom átkait a tiltott szerelem miatt? Ez az egyik kérdés, amire Anna, végül is, megfelel. De a másik, talán az ezredvégi embert inkább érdeklő kérdés, hogy az idő vajon elegendő közege-e a szerelemnek? Szerelmet le lehet-e írni múlt időben, s nem hat-e mindjárt  nosztalgikusnak az a kifejezés, hogy mennyire szerettem!? A szerelem mennyire múlt s mennyire jelenvaló? Kérdésben a válasz: a jelen az idő. A nosztalgia sem szerelemkategória. A nosztalgia az érzések mintha-felelevenítése, mert már a valós érzésektől távoli. A lényegiséget azonban mindig a present adja. Az Anna Karenina pályaudvar szürreális táncjátékában a jelen a jelenvaló; a múltidézés csak az utolsó, a filmnézés jelenetének sajátja. A nyolcmilliméteres pergése közben felelevenedik a múlt, amely kissé fanyarrá teszi mindazt, ami korábban olyannyira vitálisan édes volt. A nosztalgikus hangulatot teremtő, a társasági életre visszatekintő film – kissé hosszúra nyúlt – percei áthidalást jelentenek múlt és jelen között. A volt szerelmes ember számára a múlt felidézése teremti meg az illúziót, a fotók-filmek nézegetése teszi lehetővé, hogy ábrándjaiban újra régi önmaga lehessen. A nosztalgia akár a tradíció alapköve is lehet. Az időközönként a múltba visszatérő hagyománykövetést valamilyen módon az idő változatlanságának és megváltoztathatatlanságának akarata hívja életre, csakúgy, mint a nosztalgiát. Az idő, tudjuk, nem változik. Csak a körülmények módosulnak. Egy pályaudvar esetében mindenképpen. A múlt szólongatása nem hiábavaló tehát. Anna Karenina élt és élni fog, amíg csak… emlékezés lesz a világon.



Anna Karenina pályaudvar
Közép-Európa Táncszínház

Zene: Ács Gyula
Jelmez: Fazekas Szilvia
Film: Szabó Szilárd, Bagi Ákos
Rendező–koreográfus: Énekes István
Előadják: Éberhardt Klára, Fodor Katalin, Jászberényi Éva, Rónai Aranka, Bóna Tibor, Bora Gábor, Molnár Zsolt, Rogácsi Péter

08. 08. 4. | Nyomtatás |