Műteremszínház

Mrozek darabjának három legénye a mulatságba érkezik, de már csak hűlt helyét lelik a dáridózó társaságnak. A duhaj életörömnek, az eksztatikus életigenlésnek (melybe szerették volna belevetni magukat) már nyoma sincs. Számukra csak a kételyek maradtak. A kétségek önmagukban, a világban, a létezésben. Miközben ugyanis fokozatosan felderítik az állítólagos mulatság helyszínét, egyre dühödtebben keresik a választ arra, hogy miből is maradtak ki. Hogy mi által lettek kirekesztetté. És hogy mit tehetnek azért, hogy bebizonyítsák azt, hogy ők sem rosszabb fajták. Hogy nekik is jár a felhőtlen öröm, a teljes élet. Hogy a létezésnek nem csak leszállított árú változataira érdemesek.
A Mulatság  – más Mrozek-művektől eltérően – egyértelműen túllép a példázatjellegen, hisz a darabnak nemcsak politikai-társadalmi, hanem metafizikai, ontológiai olvasatai lehetségesek. Elsősorban azért, mert a darab játékos helyzeteinek és a logikai képtelenségekkel kacérkodó, szellemes replikáinak mélyén sajátos rituális építkezésmód, egyfajta mitikus utalásrendszer működik. Így a három legény duhaj erőfeszítése a lét rejtett titkainak faggatását is jelenti. Próbáját annak, hogy – különféle álarcokat öltve, más-más szerepekbe bújva – miféle jelképes cselekvésekkel szüntethető meg a létezés helyén támadt üresség.
Sárkány Sándor mozgásszínháza szavak helyett képekkel beszél a hiányérzetekről, az illúzióvesztésről. Az üresség helyét kitölteni igyekvő cselekvésvágyról. Az előadás kezdetén a három legény ott ül köztünk a műteremből átalakított piciny színház nézőterén, és velünk együtt figyeli a színpadi eseményeket. Visszafojtott, talányos látomást látunk – valami ahhoz hasonlót, mint amiből Sárkány korábbi képzőművészeti színháznak nevezett előadásai, az Eső, de még inkább a Rebeka is építkezett. Három lányt végez lassú, átszellemült, talányos mozdulatokat a színpadon. Később – afféle feszélyező ellenpontként – megjelenik köztük egy tétován duhaj mozdulatokat végző, artikulálatlan hangokat gurgulázó férfi. Sötét. Függöny. Az álmoknak vége, szétfoszlottak az illúziók. Üres a színpad. 
Az első sorban ülő három legény naiv rácsodálkozással, huncut örömmel ismerkedik a színpaddal. Előbb csak lábukkal érintik meg a dobogót, majd egyre inkább felbátorodva rálépnek. Mintha nekik is helyük lenne az álmok birodalmában. Mintha rájuk is visszaháramlana az a lefojtott szépség, fájdalmas könnyedség, amely a színházi álomképet uralta. Maguk is örülni, mulatni szeretnének – a maguk módján. Energikus táncfigurákba kezdenek a színpadon, de gesztusaik megdermednek, mozdulataik félbetörnek. Hiába minden, nem tudják kipréselni magukból a mulatozást. 
Tokai Tibor koreográfiája a magyar néptánc alaplépéseiből indul ki, ezt ironizálja, alakítja groteszk mozdulatokká. Sárkány Sándor rendezése a Mrozek-darab legfontosabb szituációit emeli ki, ezeket bontja ki különféle etűdökben. Aki ismeri az eredeti művet, pontosan tudja követni, hogy épp melyik helyzetre lát mozgásvariációkat. De aki nem az alapanyagként használt szöveghez méri a történéseket,  annak is egyértelműek az események, hisz minden jelenet középpontjába egy-egy újonnan felfedezett tárgy, illetve a hozzá kialakított viszony kerül. Hogy mit tudnak kezdeni a fiúk a zenegéppel. Hogy miképp viszonyulnak az „égből” aláhullott asztalhoz, boros flaskához. Hogy mit találnak a „nagy törvénykönyvben”, amelyet egy miniatűr állatka vontat be a színpadra.
A mozgásszínházi előadás sajátos variációkat mutat be a mrozeki figurákra is. Szavak nélkül, pusztán a mozdulatokkal, a gesztusokkal is hasonló karaktereket teremt. Tokai Tibor kemény tekintetű, határozott mozdulatokkal élő figurát alakít. Ő az erős ember (mint az eredeti műben „B”), mindig nála a helyzet kulcsa, többnyire az ő döntései lendítik tovább a történetet. Vati Tamás esetlen, igyekvő, szeretni valóan szerencsétlen figurát formál.  Ő az örök vesztes, a potenciális áldozat (akárcsak az eredetiben „S”). Vislóczky Szabolcs visszahúzódó, magába mélyedő alakot játszik (akit éppúgy az érzései irányítanak, mint az eredetiben „N”-t).
A képekre komponált játék csúcspontjai is látomások. A „nagy törvénykönyv” lapozgatása közben megtörténik a csoda a legényekkel: mintha maguk is átléptek volna az álmok birodalmában, hozzájuk lép a bevezető képben látott három lány, mindegyikükön egy- egy álarc (annak a szerepeknek a maszkjaikként, amelyet az eredeti darabban a legények öltenek magukra), megtalálja mindegyik lány a maga párját a fiúk közt, összeölelkeznek velük, és lassú mozgással ráhajolnak a könyvre. Aztán éppoly nyomtalanul tűnnek el, mint amilyen váratlanul előbukkantak.
Mrozek darabjának végén váratlanul megszólal a zene. A „mulatság” ugyan láthatatlan marad, de éteri magasságokban keringve valahol mégis csak létezik – sugallja a darabzárlat, mely megmenti a gyilkosságtól B-t és N-t, az áldozattá válástól S-t. A szolnoki előadásban valami hasonló mégiscsak reményt sugall a látvány: „kinyílik” a színpad hátsó fala, azaz a széthúzódó fekete háttérfüggöny mögött feltárul a műteremszínház hatalmas üvegablaka. A nyárvégi kertre látunk. Egy férfi áll a lombjukat veszteni készülő fák alatt, és duhaj jókedvvel húzatja a hegedűssel a fülébe a nótát.     
Egy pillanatra túllátunk a színpadon. Egy percre magunk is a kert lakói leszünk, melyből kirekesztettünk. Vajon nyílhatnak-e hosszan tárva hagyott ablakok egy ilyen színházból a világra?



„Mi sem vagyunk rosszabb fajták”
Mrozek: Mulatság című drámája nyomán

Koreográfus: Tokai Tibor
Dramaturg: Bérczes László
Rendezte: Sárkány Sándor

Szereplők: Vati Tamás, Tokai Tibor, Vislóczky Szabolcs
továbbá: Szemők Diana, Tóth Márta, Szabó Judit, Tóth István

08. 08. 4. | Nyomtatás |