A test dramaturgiája

Marie Chouinard a testhez tér vissza. Mondhatnánk, a testből indul ki, hogy ahhoz térjen vissza, hogy a testet, mint utat, elejétől a végéig tegye meg, de nem, nála még csak nem is ez az irányelv. Más történik. Ezek a hosszabb-rövidebb darabok, A szólók 1979-1999 is olyan rögzített állapotok, amelyekben a test új minőséggel, a pusztán önmagához való visszacsatoltsággal kénytelen mozogni, megnyilvánulni.  
A test dramaturgiája ez.
Chouinard közlései tulajdonképpen egyenesek. Nem „ívek”, nem „körbejárásai” egy jelenségnek – a megfogalmazandónak –, hanem beismerések. Egyből vannak, nem közvetettek. De nem is „közérthetően” közvetlenek. Az egyenes közlés nemcsak evidenciájának erejével hat, hanem  érezhető mögöttességével is. Ezek a mozdulatsorok a szemünk előtt zajló harcok; az értük való folyamatos küzdés prezentációi. A mozgás nem eszköz, és nem rejlik benne célirányosság; a mozgás beteljesülés, önmaga pillanatonkénti beteljesítése.
A test dramaturgiája.
A mozgás folyamatos reflektálás, gondoljuk általában, külső és belső impulzusok jelrendszere. Chouinard-nál a mozgás: kísérlet. Egy meglévő szituáció, egy negatív determináció megkísértése. Folyamatos törekvés, kísérlés, ami megtörténése pillanatában úgy tűnik, azt teljesítette be, amire törekedett, szétválaszthatóan már nincs is a törekvés és a törekvés tárgya, mert ez a viszonylat a mozdulat megtörténésekor rögtön „megoldódik”. De mint falról lepattanó labdák, olyanok mégis ezek a mozdulatok; megmaradnak beteljesíthető megkísérléseknek. Letisztultságról sincsen szó; inkább olyan mozgássorokról, amelyek önnön vázlatszerűségük mentén haladnak. De mint már fentebb említettem, a mozgás „nem jár be utat”, haladása nem a nyersanyagtól/-ból nyersanyagig/-ba tart. Nem, a nyersanyag az a forrás, amiből felfakadnak ezek a mozdulatok. Éppen ezért van folyamatosságuk Chouinard szólódarabjainak. Folyamatosság, amely egy mozdulatlan szituáció kibontása.
A test dramaturgiája ez. És a közeg: az egyidejűség.
Nem találjuk a „hagyományos” utat a katarzishoz. A befogadás részünkről nem a beavatódás „lassú” aktusa, nem valamiféle folyamat juttat bennünket közelebb és közelebb, hanem egy statikus, „monoton” éber-állapot; a kimozdítás a mozdulatlan figyelembe.
Az egyértelmű történésekkel talán az is a szándék, hogy a  tett (mint a színpadon ténylegesen megtörténő vizelés aktusa a Kis tánc cím nélkülben, vagy  az alma evése, párhuzamosan egy emberi csontváz rágószerveinek a mozgatásával a Mimas, a Szaturnusz holdjában) benne maradjon a  tettben, vagyis ez által hasson. Az egyenes történés ezért nehezen elérhető és megfogható. Vitathatatlan az archaikus rétege, de azon is túl van, az egyes megnyilvánulások a legnehezebben felfejthető evidenciában gyökereznek. Van ezen felül asszociatív rétege is, de a befogadásban az asszociálás nem rendező erő. Hiszen a mozgáskoordináció rabságában vergődő madárszerű mozdulatok (Fájdalmas etűd) tekinthetők pusztán kölcsönvett alakzatoknak, azaz nem az utalás által jelértékűek, hanem a színpadi szituációban létrejött milyenségükben válnak azzá; mondjuk úgy, hogy új jelek, amelyeknek egyik rétege valóban a származtathatóságuk. Hiszen a  strucc-dizőz több pólusú: egyrészt jellemzi a mesterséges emberiesség, másrészt a csonkolt állatiság, mintha az asszociálhatóság, a megfeleltethetőség egy ponton „félbe lenne vágva”; a jelenség a lénység határán egzisztál. Ugyanez áll a Humanitas-ra, amelyben a gépzene ritmusának gerjesztő monotóniája – mintegy a felgyorsított szívpulzálás – utalhat valami emberi eredetre.
Chouinard-nál a (színpadi) tér valóban közeg, törvényei vannak. Chouinard terei többnyire homogén közegek, bizonytalan kiterjedésű stádiumok. Vannak terei (Levél Terpszikhoréhoz), amelyekben mintha lehetetlen volna például emlékezni, olyannyira egyneműek, ködszerűségükben is tömöttek, nehezen áthatolhatók.
Tehát a tér kezelése is az egyidejűség érzetét erősíti.
Chouinard helyenként primitív, végletesen egyértelműsített közeget teremt. Legsajátosabb módja ennek az előre-hátra irány folyamatosítása (A feléd való nyugodt haladás néhány módozata, Humanitas). Azaz: adott egy már megteremtett pozíció, amit az abból kitörni akaró ismétlések  mélyítenek el. A fény pedig igazán elválaszthatatlan része a térnek: a néhol feszítően homályos fényterek és az akut, döbbenetes erejű felvillanások. Például a Humanitas-ban, ahol a strucc-dizőznek a fejére eresztett lámpabúra alatt, késélességű fényvillanásban látjuk legvégső vergődését, ami ugyanúgy lehet a kilátástalan folyamatosság (negatív determináció) érzékeltetése is. Dermesztő szembesülés, a teljes védtelenség örök pillanata. Lehunyt szemmel látjuk a hirtelen kisülő vakuban. Vagyis a fénytechnikával sikerül az adott szituáció belső perspektíváját egy külső perspektívában megjeleníteni. Máskor a fény által egészen konkrétan kijelölt mozgásterek épp konkrétságuknál fogva válnak látomásszerűvé; magányos, fagyos szakralitást sűrítenek magukba. Mint például a Vasárnap reggel, 1955 május kíméletlenül szabályos fénykörében a harangzúgásra járt monoton, de néha a zúgás testetlenségébe bekapcsolódó mozgás, amely a zúgást követően bizonyos fáziskéséssel jelenik meg, majd a zúgás hirtelen elhallgatásával még folytatódik, némán mozog tovább. Mintha megkapaszkodna. Aztán: sötét.  
A mozgás itt folyamatos kísérlet. A magatartás dramaturgiája.   
Szól a dübörgő gépzene a Humanitas-ban, párhuzamosan erősödik fel az oda-vissza haladással. A táncos (Carol Prieur) tökéletesen ritmusra mozog, közben grimaszokat vág, torz mozdulatokat tesz, és halad, oda-vissza, a bizarr pózok és mimikák pedig fokozódnak. A zene kényszeríti őt a mozgásra. A fájóan idétlen, groteszk megnyilvánulások egyrészt mintha kiutat jelentenének ebből, másrészt ki is kényszerítik belőle ezeket a torzulásokat. A ritmus kényszerítő erő, de a táncos néha mégis csak eltér tőle. Ez igazán jellemző Chouinard-ra! Ez a néha megtörténő, alig-alig észlelhető eltérés az adott helyzettől. Például ahogy a táncos a zene keményen meghatározott rendszeréből kilép, elmozdul, ez is része a magatartásának, ugyanúgy, mint az igazodás, jobban mondva, a tökéletes asszimiláció. Mindenképpen egy rendszer közegében történik meg a mozgás, az attól való eltérés pedig szintén a rendszer része; a rendszeré, amely nem meghatározható, csak érzékeltethető, mégpedig folyamatosan, oda-vissza: egyrészt belesüllyedve ízeibe, másrészt kitekintve az adott horizontból.
Az egyidejűség érzetét erősíti a szólók időtartama is. Ez akkor válik a leginkább tapinthatóvá, amikor a darabok végét hirtelen sötétek jelzik. Ezek a hirtelen zárások keltik azt az érzést, hogy amit láttunk, az pontosan addig tartott, ameddig annak tartania kellett. Ha esetleg valamelyik az optimálisnál hosszabbnak tűnt, az utólag igazolta magát; mintha éppen az esetleges túl hosszúságban rejlene az egyidejűség-érzet.
Chouinard szólódarabjaiban magatartások, mozdulatlanságukban folyamatos helytállások rögzülnek. Chouinard-nál azokat a mozdulatokat, mozdulatfolyamatokat, mozdulat-szituációkat látjuk, amelyek az adott pillanatokban egyedül lehetségesek. Lehetetlen mást látnunk. Hiszen ami történik, annak egyetlen alakító mögöttessége van: a kikutathatatlan evidencia.

08. 08. 4. | Nyomtatás |