Betölteni a teret

– Az Othello díszlete a shakespeare-i tradícióra utal vissza, a színpadi építmény vélhetőleg a Globe színházat idézi.
– Miért mondod azt, hogy vélhetőleg? Miért nem azt kérdezed: Judit, ez a Globe színház?
– Judit, ez a Globe színház?
– Miért gondolod, hogy az?
– Mert számos elemében, szerkezetében, anyagában, formájában, három szintes elrendezésében a Globe-ot idézi.
– Ráadásul elöl van egy kifutó rész is, pontosan úgy, ahogy a Globe színházban volt: maga a színpad – amennyire ez az Új Színházban lehetséges – belóg a nézők közé...
– Efölött a kifutó fölött van egy tető is.
– Pontosan. Olyan fajta teret és szituációt szerettünk volna csinálni – az utánzás legcsekélyebb szándéka nélkül –, amely a Globe légkörét idézi fel. Ha egy régmúlt dolog szellemiségét akarjuk megérteni – a színházban ez a legelevenebb feladat – akkor annak nem a külső formájáig, hanem az értelméig kell elhatolni. Ezért tetszett, hogy azt mondtad, hogy vélhetőleg a Globe színházat látjuk. Mert nem utánozni szerettük volna. Ha azzal a képtelen ötlettel próbálkoztunk volna, hogy egy sokkal kisebb budapesti színházban felépítsük a Globe-ot, akkor falakat is használtam volna, csupa olyan festékhez és anyaghoz nyúltam volna, ami a shakespeare-korabeli épületet jellemezte. De ez, amit a színpadon látsz, igazából a Globe rekonstrukciós vázszerkezete. És ezektől az íves kitámasztásoktól – amelyek a díszlet egyetlen díszítő motívumát alkotják – tudja az ember – tudat alatt az is, aki nem nagyon mélyedt el a Globe színház részleteiben –, hogy Angliában van, mert ezek az íves kitámasztások az angol épületszerkezetek egyik jellegzetességei. A csupasz váz mellett azért döntöttem, mert nem az volt a szándékunk hogy a mai színpadra „varázsoljuk” a Shakespeare-korabeli színházat, inkább azt próbáltuk megkeresni, hogy milyen lehetett annak az épületnek a légköre. Milyen színházi szituációt teremtett a nézők és az előadás között. Kiss Csaba, a rendező abból indult ki, hogy ugyanebben az üres épületben az összes Shakespeare-darabot el lehetne játszani. Miért? Nem kell hozzá az a sok díszletelem, kellék, tárgy, az a rengeteg cucc, az a sok izé, amivel ma próbáljuk életre kleteni a darabokat? Elég hozzá a szenvedély, az érzés, az értelem, a szó, a színész, az emberek közötti viszony? Végül oda jutottunk, hogy egyetlen színben játsszuk el az Othellót, körülöttünk ülnek a nézők, akik figyelik a játékot.
– Nagyon erős az előadás kezdő gesztusa: a sötétben kivilágosodnak az Új Színház oszlopait díszítő szobrocskák, és ennek a fényfélkörnek a folytatásaként a félkörös színpadi építmény kitámasztásai alatt elhelyezett hasonló szobrok is megvilágosodnak. Egy közös fénykörben egyesül a Shakespeare korát idéző játéktér és a mai színház nézőtere.
– Igen, együtt vagyunk, egy kört alkotunk. Ez ennek az előadásnak a meghatározó szituációja. Shakespeare-nél is a színpad és a nézőtér különösebb megkülönböztetése nélkül játszottak egy kerek udvarban. Így a nézők jelenléte nagy mértékben befolyásolta az előadásokat. Ebből következett a mi előadásunkban az, hogy – mivel ez egy jóval kisebb épületben zajlik – sokkal több játékot engedett át Csaba a nézőtérre, hogy még közvetlenebb legyen a viszony az előadás és a közönség között.
– Az előszínpad fölötti tető viszont díszítve van. Olyan, mint a szabolcsi templomok famennyezete.
– Ez nem olyan, ez egy az egyben a tárkosi?? templom famennyezete.
– Úgy gondolod, hogy valóban össze lehet házasítani a színházat és a templomot?
– Szerintem, hogyha igazán komolyan vesszük őket, akkor a kettő egy és ugyanaz. Minden egyes előadásban, amihez közöm van (amiben nem csak színházi szakmunkásként, pénzkeresetből veszek részt), ezt érzem. Azt, hogy a színház ma az egyetlen templomszerű hely, ahol lehetőség teremthető arra, hogy mindenki mindenkivel szót értsen, hogy közösségként legyünk együtt. A sötét sokat segít abban, hogy mi mint nézők bele tudjunk olvadni az adott közegbe, hogy együtt tudjuk élvezni azt, ami a színházban történik. A ceremóniának ez a fajta intimitása, ami egy együtt hívő közösségben valamikor a középkorban – talán falun még a két háború között is – létezett, ez az intimitás ma szerintem a színházban tud létrejönni. Nem azt mondom, hogy létrejön, hanem azt, hogy a szándéknak erre kéne irányulnia. Én ebben nagyon mélyen hiszek, mint a jó Istenben. Nemcsak hiszem, hanem csinálom is.
– Ez valóban érzékelhető a munkáidban, a díszleteidben folytonosak a szakrális utalások. De az Othello játékrendszerében, színészi megközelítésben, rendezői ötleteiben nem vettem észre szakrális elemeket.
– Lehet, hogy a szakrális szó vezet bennünket félre. Nincs erre hétköznapi magyar kifejezés. Mert ha azt mondjuk, hogy szent, az magyarul nagyon is szakrálisnak hangzik. De ahogy te még én ülünk ebben a szobában, létrejön körülöttünk egy furcsa környezet, ahol egymásra figyelünk a magunk csöndjével – csönd alatt azt értem, hogy nem a saját rögeszméinkről akarjuk meggyőzni a másikat –, akkor érezzük a figyelmet és az odaadást mindkét részről, amitől most ezt a szobát te meg én meglehetősen szakrális térré tudjuk tenni. Ez a szoba most körülbelül addig a kanapéig tart, mert ennyi most a kettőnk levegőjének a tere.
– Egymásra figyeléssel kitölteni a közös teret, ezt érted szakralitáson?
– Igen. Templomba menni az életnek ugyanolyan szerves része, mit enni. Merthogy az ember legalább annyira szellemi identitás is, mint fizikai. Ahogy minden egyes színházi előadás is egyszerre kelt fizikai és szellemi élményt. Tehát nem valamifajta áhítatra kell gondolnod – ez az a szó, amit mostanáig kerestem. A színház nem áhítatos dolog. A „szakralitása” csupán ennyi: mi most itt veletek együtt csinálunk valamit, ha ti is csináljátok velünk, amit mi csinálunk veletek. Ennél többre én nem feltétlenül gondolok.
– De az Othello kezdő gesztusa nemcsak azt mondja, hogy mi, játszók és nézők alkossunk egy kört, hanem azt is, hogy a fénykör összekapcsolja a mi világunkat Shakespeare-ével. Mintha azt mondanád, hogy élő, eleven hagyomány a shakespeare-i tradíció.
– Ez tény. Ezen nincs mit vitatni. De ha gonosz akarok lenni, akkor hozzáteszem, hogy természetesen mindenkor, mindnyájan csak annyi tudunk megérteni belőle – és úgy –, ahogy mi értjük a világot. Az ember ugyan próbálja magát beleképzelni az egykori viszonyok közé, de egy másfajta kor szellemiségét rettenetesen nehéz rekonstruálni. A saját világunkból nem nagyon tudunk kilépni.
– Meg abból sem, hogy a mi színházunk alapvetően másképpen működik, mint a Shakespeare korabeli. Például alapvetően más a színházi térhez való viszonyunk is. Az Othello gyönyörű színpadi szerkezete mégiscsak kontrasztba kerül azzal a színházzal, amibe belehelyezted.
– Persze.
– A Globe színházban – ezt lehet olvasni róla – a színpadi emelvény alatti középső részben játszották el a belső helyszíneken zajló jeleneteket. De ma az intim teret csak a színpad elejére lehet helyezni, a nézőkhöz közel, mert a mi közös jelenlétünk ennél nagyobb teret nem képes betölteni.
– Így van.
– Ezért bontod meg te is a shakespeare-i konvenciót a hálószoba-jelenet elhelyezésénél.
– Nem tudjuk elképzelni, hogy hol voltak az intim terek a Globe színházban. Nem lehettek hátul. Az még messzebb volt, mint nálunk. Oda nem lehetett belátni. Nálunk ugyan eléggé ellipszis formájú ez a kör, de én kiszerkesztettem az eredeti teret, s kiderült, hogy ott sem lehetett belátni az emelvény alá. Nincs róla semmi nyom, hogy miképp oldották meg ezeket a jelenteket. Álltunk mi is tanácstalanul, és számtalan kísérletünk volt rá, hogy hova rakjuk a hálószoba-jelenetet. Az én megoldásom nem az volt, ami az előadásban látható. Az a nagy tiszavidéki tető ereszkedett volna le, körülbelül olyan magasra, mint amekkora egy ágy. Az lett volna a hálószoba, azon játszódott volna minden.
– Technikailag nem lehetett megoldani?
– Nem technikailag, dramaturgiailag. A próbák során döntött úgy Csaba, hogy még ennyi teatralitásra sincs szükség. Inkább a nézők fantáziájában szülessen meg a hatás. És ebben maximálisan egyetértettem vele, hogy nincs szükség a színpadi gépezet működésére. Ahogy kellékekre és tárgyakra sincs szükség. Shakespeare-nél annyira erős a verbális kifejezés, hogy nálunk is a szavak által kell mindennek megtörténnie.
– Shakespeare színháza rögzített színházi konvenciórendszert használt, a mai színház nyelve pedig rendkívül eklektikus. Ez derül ki abból is, ha áttekintjük az évad eddig Shakespeare-bemutatóinak díszleteit. Ti kipróbáltátok, hogy milyen a Globe terében játszani, a kecskeméti Tévedések vígjátéka festett vásznak előtt zajlik, a vígszínházi Sok hűhó semmiértje felépít és berendez egy színházi illúzióvilágot, a miskolci III. Richárd metaforikus térben zajlik, a debreceni Hamlet egy félkörben elhelyezett tükörfal előtt játszódik. Az előadások szabadon keverik – térhasználatban is – a különféle színházi konvenciókat.
– Mert van egyféle vágy a romantikára is, meg arra is, hogy mesevilágot lássunk a színpadon, legyen illúzió, de szóljon is valamiről a látvány, legyen mély, legyen spirituális, legyen szakrális. Lehet, hogy korunknak ez a sajátja, hogy keresi a maga útját. A színház is annyiféle manapság, hogy már alig-alig illethető ugyanazzal a névvel. Valóban sokféle díszletet használnak a különféle előadások. Lehet ilyen is, olyan is a tér, ahogy tetszik. De nekem az a gyanúm, hogy ebben a sokféleségben a felületesség is munkál. Az üzemszerűség, a szakma lepusztultsága okozta nemtörődömség. Hogy az ötletek gyakran nincsenek igazán kibontva, a gondolatok nincsenek végiggondolva. Ettől érzed te eklektikusnak a mai színpadképeket. Pedig a látvány maga is szellemi termék. Nem attól szép vagy csúf, hogy érdekesek a formái vagy élénkek a színei, hanem attól, hogy milyen értelem jelenik meg a mélyén. Hogy olyan egységet és jelentést közvetít, amit alig lehet szavakba önteni.

08. 08. 4. | Nyomtatás |