Az első lépések

A Műhely Alapítvány  hatodik alkalommal  bábáskodik az Inspiráció programon, amely az előzőektől eltérően most nem verseny formában zajlott, hanem előre felkért alkotóknak ajánlott bemutatkozási lehetőséget.
Az est első darabja László Mónika munkája, a  Kövek lírai, szép ívű alkotás. A darabot a kövek mellett a négyes és hetes szám, valamint a térbeli mozgás geometrikus szimbolikája inspirálta. Az egész mű  olyan, mint egy jól szerkesztett mondat, amelyben a Graham technika elemeit ötvöző lépésanyag hömpölyög, gyakran ismételve önmagát, majd meg-megszakad, ahogyan a lányok egy-egy kő bűvkörébe kerülnek, de már árad is tovább, hogy visszasodorjon bennünket a kiinduló helyzethez. A kompozíció arányai mértéktartóak (ami példa értékű lehetne némely locsogó, önmagát ismétlő „koreográfusnak”). Mégis, valami hiányzik. Talán a tűz, a szenvedély, a dinamika? Lehet, hogy a  hűvösség és az érdektelenség rokonok? Szerencsére ebben az esetben a mű hossza éppen annyi, amennyivel sikerül lekötni a nagyérdeműt.
A második darab koreográfusa Magusin Anna érett, tapasztalt, nagy színpadi gyakorlattal bíró táncos. A Tempo Impossibile élete első önálló műve, mégis mind témájában, mind megvalósításában kiforrott művészre vall. A jó ízléssel választott gyönyörű zene, a karakterek apró részletekig kidolgozott megjelenítése és az igazán mesteri fények összessége megteremtette azt a bizonyos varázsdoboz hatást, amit sokszor annyira hiányolok a mai színházból. Talán régimódinak tűnik, de én még minden előadás előtt várom a csodát. Ha nem is katarzisról, de valamilyen, a hétköznapoktól elrepítő élményről beszélek. Magusin Anna ilyen elvarázsolót tudott teremteni. Olyasmit, amit akkor érzel, ha egy jó könyvet olvasol, és annyira elmerülsz a történetben, hogy megfeledkezel a világról. Két robotszerű űrlénye szívet facsaró, s szinte már drukkolsz, hogy lássák meg végre egymást, csatlakozzanak egymás hullámára a keresőikkel, hisz ez a vég nélküli,  társtalan bolyongás szívet tépő. Bár a mű lépésanyaga messze elmarad a két másik darabtól – mondhatnánk, hogy az eltopogott mozdulatok nem is igazán „kortársiak” – mégis, ezzel a limitált nyelvvel is többet mesél nekem, mint mások órákig tartó izzadságos munkája.
A befejező rész az Off társulaté, a tavalyi Inspiráció győzteseié. Munkáikat mindig az ifjúi hév, a lendület, a frissességre való törekvés, a naprakész megjelenés, zene és témaválasztás jellemzi. Igazi nyers, betöretlen csikók, akik sosem fogynak ki a szuszból és ötletből, lelkesedésük és kreativitásuk határtalan.   
Mostani darabjuk koreográfiai vezetője Fejes Ádám, aki nemrég tért haza Hollandiából, ahol Krisztina de Chatel együttesének tagjaként tanult és dolgozott. A mű címe – Kérész – a különösen rövid életre utal, de  nem igazán tudtam kapcsolatba hozni a művel. A darab inkább szimfonikus jellegű alkotás, s miután nem egy történet elmesélésére törekszik, miért ne utalhatna egy hangulatra. Az atmoszféra mindenesetre fülledt. Mély dekoltázsok, omló kelmék, áttetsző, mindent sejtető vagy inkább felfedő kosztümök. A lányok megjelenésének határozott keletiességét nem tudtam megfejteni, talán tisztán esztétikai meggondolásokból választották ezt a külsőt. 
A darab teljes egészében megfelelt a kortárs táncról alkotott elképzelésemnek. Nem törekszik drámai szerkesztésre, inkább szólók, duók, triók felfűzésével építkezik. A táncosok vehemenciája ismét lehengerlő. Fáradtságot nem ismerően ontják a végeláthatatlan lépéskombinációkat. A különböző jelenetek között a színpad szélére húzódnak, s a színen várják  következő jelenésüket.  A zenei montázs – emberi hangok, zörejek, zeneszámok foszlányainak ügyesen összevágott egyvelege – megteszi hatását. A néző dobol a lábával, és sodródik az alapritmus diktálta lüktetéssel.
Suhanó, szökellő, egymást súroló testek. A két fiú különösen kitűnik, és nem csak különbözőségük miatt. Fejes Ádám ügyesen bánik Juronicsra emlékeztető nyúlánk testével: macskaszerűen könnyed, kézmozdulatai  elnyúltak. Bár a bemutató izgalma és a színpadi rutin hiánya Bakó Tamást lámpalázassá tette, így is kiviláglott tehetsége, mozgáskoordinációjának könnyedsége. Semmi kétség, az isten is táncosnak teremtette, s a kellő gyakorlat megszerzésével valóban kiváló táncművész válhat belőle.
A darab igazi közönségsiker. Sodró lendületű, pajzán, dinamikus, látványos, csak az eredetiség hiányzott belőle. Láttunk ilyen és ehhez hasonló művet szép számmal. Lehet, hogy most ez a „trend”, de hol vagytok ti, előadók? Hol a személyiség, az egyéni varázs, ami sehol másutt és másokkal nem születhet meg? Izgalmas és sikeres kísérlete ez az Offnak, de szerintem a társulat előző darabja, amelyben önmagukról  szóltak a saját nyelvükön, a saját, eredeti humorukat  és ötleteiket használva, messzebbre vezető ösvény.
A mű vége azonban nagyon hatásos. Váratlanul két magasra függesztett lámpa zúdul alá, melyet a nézők riadt moraja fogad. A hintázó lámpák fénycsóvájában egy-egy röpke pillanatra felbukkanva lassan eltűnnek a figurák. Talán erre utalt a cím? A fények között eltöltött idő rövidségére? A táncos pálya  kegyetlen rövidségére? Talán. Mindenesetre az est ismét bizonyította, hogy a Műhely Alapítvány  bölcsen döntött, amikor támogatását ajánlotta fel a magukat megméretni vágyóknak. Remélem, hallani fogunk még e bátor ifjakról, akik leküzdötték félelmeiket, és  vad alkotásba kezdtek.



Inspiráció

Kövek
Zene: Arvo Pärt
Koreográfus: László Mónika
Előadják: Jarovinszkij Vera, László Mónika, Perfalvi Tünde Hedvig, Péterváry Zsófia

Tempo Impossibile
Zene: Arvo Pärt
Koreográfus: Magusin Anna
Előadják: Magusin Anna, Gombai Szabolcs

Kérész
OFF Táncszínházi Társulat
Jelmez: Németh Anikó
Zene: montázs
Fény: Juhos István
Koreográfiai vezető: Fejes Ádám
Előadják: Bakó Tamás, Fejes Ádám, Garai Júlia, Hód Adrienn, Lex Alexandra

Helyszín: Trafó

08. 08. 4. | Nyomtatás |