„Nekem itt dolgom van

– Képzőművész létedre hogyan kerültél kapcsolatba a tánccal, hiszen rögtön az új generációt tömörítő DekaDance-ban tűntél fel.
– Grafika szakra jártam, de miután ez alkalmazott műfaj, és ezért nagyon kapcsolódik a pénzhez, elég hamar eltávolodtam tőle. A feladatokat nem éreztem magamhoz közel állónak. Nem tetszett, amiket csináltam, elégedetlen voltam. A rajzolás feltehetően a családi indíttatásomból jött, mert ha a szülői hátteremet nézem, a családomban rengeteg embert látok, akiben tombolt a művészi ambíció, és nem is csak a rajzolás, a festés, hanem volt közöttük író, színész, és a Pártában zenéjét például a testvérem szerezte. Valamiféle sorsszerűséget látok abban, hogy, bár a szüleim útja másfelé kanyarodott, nekem valahogy összegeznem kell ezeket a dolgokat, persze nem tudatosan, de szerintem semmi nincs véletlenül. A tánc, a test szépsége, miután ez a képzőművészettel rokon, mindig is vonzott. Vágytam volna ilyen szép lenni. Azt azonban soha nem gondoltam, hogy egyszer az életem része lesz. A Képzőben  egy osztályba jártam Mészöly Andreával, aki akkor már a Budapest Tánciskolába járt, s miután jó barátok voltunk, én is vettem néhány tánctréninget, ami élvezetes volt számomra. Aztán megalakult DekaDance, és együtt kezdtünk kacsingatni a tánc műfaja felé. Miután későn kezdtem, és semmiféle előképzettséggel nem rendelkezem, a testem sok mindenre nem is alkalmas. Nem tartom magam táncosnak. A színház azonban mindig is izgatott, nagyon vágytam rá. Tudtam, ha egyedül vagyok, otthon, magamban, nagyon bátor tudok lenni, őrültségeket is el tudok követni, mert vágyom arra, hogy szétfeszítsem a saját határaimat. Idő kellett, míg hozzászoktattam magam, hogy ezt mások elé tárjam, hogy mások is értékelni tudják. Ehhez sok szerencse, sok olyan ember kellett, akivel erős lelki közösséget éreztem, aki hagyta ezt belőlem kibontakozni. A tánc tehát nálam kiindulópont. Meg kell találnom a színpadon azt az egyedi formát, ami kötődik a tánc alapjaihoz, de el is tér tőle. A munkáimban valami olyan új dolgot keresek, ami kapcsolódik a színházhoz, a tánchoz, a drámához, a gesztusokhoz, a zenéhez, a látványhoz, és mindemellett gondolatilag nagyon erősen kötődik az ezoterikus tanokhoz. Megpróbálom továbbgondolni a dolgokat, és nagyon szívesen kutakodok, főképpen magamban. A belső fejlődés a célom. Hogy úgy találjam meg a helyem a világban, hogy semmit ne kényszerként éljek meg, hanem szabadon. És szerintem ha valaki kiteljesedésre törekszik, azt bármelyik művészeti ágban elérheti.
– A DekaDance-ban közösen alkottatok, vagy „csak”előadóként vettél részt a darabokban?
– Közös munkák voltak, bár mindnyájunknak más-más szakmai háttere volt. Elkezdtünk együtt tréningezni, darabot csinálni. Én a gátlásaim miatt eleinte a háttérben maradtam, idő kellett, hogy át tudjam magam adni a közös munkának. Utólag persze másként látom ezeket a darabokat, de nagyon jó, hogy ezeket a kísérleteket így együtt megéltük. De már akkoriban is volt bennem egy külső szem, amelyik elégedetlenséggel nézte a technikai képzettségünket másokkal összehasonlítva. Olyan hirtelen vágtunk bele, és annyira „kívülről” érkeztem, hogy elkerülhetetlen volt ez a rálátás és elégedetlenség. Ez ma sem múlt el teljesen.
– Hogyan kezdtél önállóan dolgozni?
– A Pártában az első munkám volt, és olyan értelemben nagyon magányos munka, hogy én zártam ki más véleményeket. Nagyon határozottan tudtam ugyanis, hogy mit akarok. Erős kép élt bennem, s végül magam is megdöbbentem, hogy a kész előadás mennyire vissza tudta hozni az elképzeléseimet. Csoda volt, hogy ez a nem egyszerű díszlet úgy valósult meg, ahogy megálmodtam. Akkoriban fontos volt számomra, hogy csináljak valamit, ami csak az enyém, aminek minden pontját felvállalhatom, a hibáival együtt is.
– Miért döntöttél partnered, Kálmán Ferenc mellett?
– Ráérzés. De egyértelmű volt, nem is gondoltam másra. Fontos volt számomra az érettsége, az akkori magam mellett nem tudtam volna mást elképzelni. Ő pedig nagyon bátor volt, mert egyáltalán nem ismert. Mi a DekaDance-ban egymással dolgoztunk, csak Goda Gábor csinált nekünk egy művet.
– Hogyan készül egy ilyen első mű? Ezúttal a körülmények érdekelnének.
– Próbatermem nem volt, bár akkoriban még zajlottak azok a nagyon-nagyon fontos nyitott tréningek a Műhely Alapítvány szervezésében a Bihari próbatermében. Én ott tanultam a különböző tánctechnikákat, még balettre is jártam, így megismerkedhettem különböző mesterekkel, hazaiakkal és külföldiekkel, ami nemcsak egy élmény volt, hanem láthatóan fejlődni is kezdtem általa. Lehet, hogy kezdőként kaptam volna ott is próbalehetőséget, de inkább egy nyugodt, elzárt , az elmélyülésre is alkalmas helyet kerestem. Nekem fontos a hely, nem a szépségére gondolok, mert amit végül találtam, az Artus helye, a Caola is egy gyár. Nem szép, de talán pont ezért nagyon alkalmas volt, mert még az aura is inspirált. Így végül is az Artus támogatott a próbalehetőséggel, és aztán a kész díszletet is ott tárolhattam.
– Első és eddig egyetlen önálló daraboddal elnyerted a Soros Stúdiószínházi Találkozó díját. Mit jelent számodra ez az elismerés?
– A Pártában első lendülettel készült, de egy kicsit túlméreteztem a díszletét, és ezzel együtt a játszási lehetőségeinket is. De nem bánom. Fontos lépcső volt az életemben, bár azóta annyi mindent másként gondolok , hogy ebben a formájában nem is tudok azonosulni vele, ezért nem is törekszem arra, hogy újra játsszuk valahol. Ez a darab egy kicsit megemelt engem. A díj miatt, ami hozzájárult ahhoz, hogy higgyek magamban. Mintegy feltette a pontot arra, hogy nekem itt dolgom van. Félre kell tenni a kétségeimet. A következő munkám azonban egész más lesz, most sok emberrel szeretnék dolgozni. 
– A DekaDance-ban úgy voltál bent, hogy kívül is álltál, a KuTak, ami az Inspirációra készült duett volt, közös alkotás és előadás, a Pártában önálló mű, most pedig az Artus együttessel lépsz színpadra a Noé trilógiában. Egy produkcióra csatlakoztál, vagy társulati tag lettél?
– Már dolgoztam együtt Goda Gáborral a DekaDance-ban, de akkor még nagyon fiatal voltam, és távol állt tőlem a mostani nyitottságom. Valószínűleg el kellett jutnom arra a pontra, hogy ő megérezhesse, olyan ember áll a másik oldalon, aki alkotótárs lehet. Gábor ugyanis igényli a közös gondolkodást. És én nagyon közel érzem őt magamhoz lelkileg és eszmeileg is. A Trilógia első két része készen volt, ezekben Mándy Ildikó szerepét vettem át, így aztán bele kellett bújnom az ő bőrébe. Ahogy azonban múlik az idő, szerintem majd ez a szerep is átformálódik, mert én biztosan mást teszek hozzá magamból.
– A korábbi függetlenséghez képest kötöttség egy társulat tagjának lenni? 
– Mióta az Artussal dolgozom kevésbé érzem magam függetlennek, de ez nem azt jelenti, hogy bármiben is korlátozna. Sőt, inkább újabb lehetőségekhez jutottam, és egzisztenciálisan kicsit jobb lett az életem. Gábor ugyanis törekszik arra, hogy a művekbe befektetett energiákért, a munkáért mindenki megfelelően legyen honorálva. Nem tudom, más együttesnél milyen lenne, de az Artusban minden lehetőséget megkapok a független munkára is, sőt, Gábor ösztönöz erre, és nemcsak engem, hanem mindenki mást is az együttesben. Én egyébként soha nem is szerettem volna más hazai együttesbe kerülni, mert engem legjobban az Artus világa érdekel, velük érzem leginkább a lelki és szellemi rokonságot. Nemcsak egy életben hiszek, ez számomra alaptörvény, nem is tudnék másként gondolkozni. És pontosan az izgat, hogy a tánc nyelvén hogyan lehet beszélni ezekről a dolgokról. Ehhez kutatom az eszközöket, mert szerintem a táncnak ezen a területen is lehet létjogosultsága. A színház, a maga túlzott realitásával – a tárgyakkal, a takarásokkal – persze mindig jelen van, de talán idővel megtalálom a módját, hogy mindezt megnyissam a misztikusabb rétegek felé. Én abban látom a saját szerepemet, hogy erre törekedjek. Ehhez nekem nem kell senki máshoz csatlakoznom, nem visz mások felé az utam. Tele vagyok ötletekkel. S bár nem zárom ki semminek a lehetőségét, de jelen pillanatban itt és így érzem magam a legjobb helyen . Szeretnék mindent elfogadni, csak azzal határolom el magam, hogy nem veszek részt mindenben. Nem tudnék beilleszkedni egy másfajta társulatba, én nem azt tudom, amit a „profik”, hanem valami mást.

08. 08. 4. | Nyomtatás |