Van másik?

A cirkusz világa Picasso és Seurat vagy Thomas Mann és Szép Ernő óta izgalmas, szimbólummá és szentséggé felemelkedő téma a különböző művészeti ágakban. Megjelenítésére a legérzékenyebbek vállalkoztak, akik gyerekfejjel tátott szájjal bámulták ezt a csodavilágot, és felnövekedvén sem tudták elfeledni azt. Ám a cirkusz szívszorító manézs-katarzisaihoz nyúlni sokkal nehezebb, mint gondolná az ember. Juronics erővel indított, jó szempontokat talált, leleményesen bontott formát és szárnyakat, de világattrakciót nem hozott létre.

Az előadás előtt jegyszedőnyanya-egyenköpenybe öltöztetett, kitömött, parókás, egymást Matildkámnak, Amálkámnak szólító férfitáncosok fogadtak bennünket a nézőtér tövében, és kék-piros fóliás szemüveget nyomtak a kezünkbe. Miután minden nézőnek segítettek helyet találni, Matildkámék a színpadra húzódtak, és fergeteges táncba kezdtek. Ez a nyitótánc nagyon jó volt: a jegyszedő néninek álcázott táncosok mozgása vicces, pezsdítő, mozgásgegekkel teli; boldoggá tette az embert, mert felszabadította. Maga az egész, intimen a nézők közelébe húzódó, pezsgő, revüsen apró izzókkal és jókedvvel keretezett színpad feldobta a nyitó perceket. A szám végén a táncosok eltűntek, és a színpadra egy földig érő szárakat lengető frakkos, nyúlánk, démoni alak – a női ancúgot levetett Juronics – lépett. Konferanszié, aki mozdulatokkal beszélt hozzánk: figurája erős és disszonáns, egyszerre gegman és kegyetlen porondmester, kénye-kedve mosolyt és vért egyaránt fakaszt.

Az első mutatvány valamiféle család-idomítás volt: humorba és cirkuszias vircsaftba ágyazott nácizmus. Emberpalánták ugrándoztak széken és asztalon, mozdulataik szellemesek, de az idő múltával meglepő üresjáratba csúsztak át. Szájbarágósnak érezhető ez az emberidomítósdi, ez a „mi lenne, ha te lennél a dobogón a tigris helyett” játék, és viharosan közelített a közhelyeshez. A lendületes kezdet ereje egyre fogyott, és mérsékeltebb folytatásnak adta át helyét. A fergetegesség enyhült, a cirkuszban pulzáló megannyi ritmus hiányzott. A folytatásban a Besarri fivérek (meglehetősen alpári nevű) zsonglőrgruppját láthattuk. Hosszadalmasan imitálták az tányérpörgetést az orrukon, a mutatványokat fakockákkal és egyéb produkciókat, viszonylag átlagos pantomimtechnikával és meglehetősen halovány humorral. (Ennek ellenére a közönség egy szűk csoportja rendkívül díjazta ezeket a mókákat, a bohóctudományban kevéssé jártas táncosoknak elég volt pislogniuk, menten feltört a visongó, szoprán fekvésű kacaj. Aztán idővel ráuntak.)

A zsebemben lapuló ajándékszemüveg szerepén gondolkodtam éppen (hiszen ez vetítésekkor használatos segédeszköz, hogy három dimenziós hatást érjenek el), mikor két táncos kijött egy táblával, hogy figyelmeztessen: esedékes felvenni a 3D-s okulákat. Ezután a színre toppant egy chorus line – mint a színlapból kiderült, a „szenzációs három dimenziós tánccsoport” – elegáns feketében, fejükön cilinderrel, melyekre fel volt írva: 3D. Ez nemcsak attrakciónak, még viccnek is igen kevés volt.

De azért a produkciók közt voltak jó, kedves elemek is. Kalmár Attila, a különös (Juronics által mindig remekül használt) nyakigláb táncos mint rúdzsonglőr érkezett, revükarral a háta mögött. Szerepe szerint a botot egyensúlyozva kellett sorozatosan felsülnie, hogy aztán a meddő próbálkozások után az eszközt kardnyelőként torkába bocsássa. A következő mozgalmas táncbetétben Kalmár szó szerint botot nyelve, mozdíthatatlan felsőtesttel vett részt, találékony, mókás mozgással. Hasonlóan ötletes volt a Rock és Roll című jelenet: mialatt a színpadon két táncospár bilincsbe verve lejtett, addig a porondmester két nézőt közös rabláncra fűzött, majd a kulcsot a tömegbe dobta. Ez az izgalmas közönségprovokálás szirtként emelkedett ki az egyre közhelyesebbé váló gegek közül.

A Trallala színpadának hátterében egy fémelemekből épített emelvény magasodott, a tetején néha feltűnt egy finom, hófehér Pierette-figura. Elöl az emelvényre fel-le húzogatható redőnyöket akasztottak, melyek négy kis „ketrecet” takartak. Ezek a térségek az érdekesebb jeleneteknek adtak helyet. Ilyen volt például az, amikor a két középsőben a redőny-függöny felhúzása után két férfit pillanthattunk meg, kiket a közben mágussá alakult konferanszié levitációba hipnotizált. A két alak kezével állábakat és áltestet emelt lassan a magasba azt az illúziót keltve, mintha lebegne. Egy újabb varázslatra a lebegők feje a drapéria alá került, és egyszer csak két lányarc bukkant helyettük újra elő. Egy másik jelenetben a konferanszié két törpéről húzta fel a redőnyt. A térdeplő, térdükre applikált cipőt viselő törpeimitátorok rövid, ügyes és szellemes száma volt az egyik legerősebb „attrakció” a Trallalában.

Egy újabb blokkban a redőnyök alól három férfi bukkant fel, akiket idomárnők treníroztak, mint oroszlánokat szokás. Ostorosan-pálcásan, kockacukorka helyett korsó sörökkel jutalmazva egy-egy székre parancsolták őket. A három férfi lehuppanva sportlapot kezdett olvasni, mire – produkció! – az idomárok lyukat téptek a nyitott újságlapokba, és bedugták rajtuk a fejüket.

A Trallala egyik utolsó egységében két „ketrecet” előretoltak, és a felszaladó redőnyök mögött két nő és két férfi, két pár bukkant fel: a homo sapiens nevű lény egyedeinek mindennapjait mutatták be. Ez az életszerű, erős, szépen és igényesen megkoreografált, mókásnak már kevésbé mondható betét ellensúlyozott sok mindent. Ellensúlyozta a vissza-visszatérő Besarri fivérek vontatott perceit. A trió időről időre a darab elején elhajított és azóta kerengő, szemjátékkal, pantomimmel követett bumerángját leste-kereste. Hármuk ismétlődő felbukkanása mindig unalomba döntötte az előadást: az elszabadult bumeráng keresése ezzel a redukált eszköztárral túl hosszúra nyúlt, és a poénok is régóta ismertnek hatottak.

A darabot a bohóc búcsúja zárta. Juronics parókában, krumpliorral bukkant fel, és öreg – a darab elején felnyitott –, mókás clown-tárgyakat tartalmazó bőröndjét az emelvény tetejére hajította. Aztán – immár a földön – megjelent a légies, illékony Pierrette-figura, hogy a bohócot tünékeny táncával elbúcsúztassa. Az emlékek leperegtek, az őket felidéző kopott, öreg clown távozóban. A magasban összegyűlt az elárvult csodabőrönd köré az egész társulat. A magasból finom por kezdett szitálni rájuk, aztán felcsendült az amúgy gyönyörű Moon River, hogy a keresett záróképet végképp feneketlen giccsé döngölje.

A cirkusz világa lehet bárgyú, rejtelmes, nosztalgikus, felkavaró vagy sekélyes – egy nem: semleges. A társadalomnak, emberiségnek tükröt tartani szándékozó Trallala Cirkusz világa mégis azzá sikeredett. Alig mért a szimbolikus, utalásos, asszociatív jegyekből, míg egyértelmű, kevés konspiratív gondolatot igénylő – néha second-hand gyanús – elemekből annál bővebben. Persze sem Giulietta Masinát, sem „világattrakciót” nem akar számon kérni senki a Szegedi Kortárs Balett előadásán. Inkább csak azt, hogy Juronics Tamás, aki eddigi koreográfiáival érzékenységét, intuíciós képességeit, ötletességét már nem egyszer bizonyította, miért nem hatolt mélyebbre ebben a szimbólumokkal, utalásokkal, képzettársítási szabadgyökökkel zsúfolt világban, miért nem tudott szellemesebb és mélyebb lenni az előadás tíz jó percét körülölelő hetven másikban. A Trallala hókuszpókusz-tárgytalan, állatot emberrel helyettesítő mutatványos világa komoly párhuzamokat pendített meg, amelyeket aztán kibontatlanul hagyott.

Trallala

Szegedi Kortárs Balett

Díszlet, jelmez: Molnár Zsuzsa

Koreográfus-rendező: Juronics Tamás

Zenészek: Tóth Attila, Tóth Szabolcs

Előadják: Aczél Gergő, Farkas Zsuzsanna, Juronics Tamás, Kalmár Attila, Kocsis László, Kopeczny Katalin, Kovács Dóra, Markovics Ágnes, Nemes Zsófia, Pataki András, Sárközi Attila, Topolánszky Tamás