Valami más

Ladányi mindig más. Kicsit zavarba hoz, mert épül-szépül a koncepcióm, aztán másnap este kell egy kicsit alakítani rajta, néhány nappal később meg szép nyugodtan szétszedhetem darabokra az egészet, és nekiállhatok újra gondolkodni rajta. Ez persze nem árt, és azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy ritka és különleges alkalom az ilyen.

Eleinte végig az az érzésem volt, hogy Ladányi ebben a szólójában kegyetlenül lecsupaszodik. Addig azt hittem, hogy szereti a barokkos pompájú díszleteket és ruhákat; hogy a muszlin, a tüll, a virágok szorosan hozzá tartoznak. Hogy ez neki fontos. És hogy tetszik neki az a játék is, hogy ő finom, törékeny és nőies, a vágy titokzatos tárgya. És most se díszlet, se lágyan omló anyagok. Sőt, még csábítás se. Mintha lemondana egy csomó külső eszközről, mert megengedheti magának, mert nélkülük még izgalmasabb. Sőt, néha olyan érzésem van, mintha nem kifelé, hanem befelé táncolna. Csak magának. Túl őszinte ahhoz, hogy kilessük.

A színpad terét egy tucatnyi függőlegesen fellógatott fénycső tagolja félkör alakban. Köztük áll a táncos, mozdulatlan, keze a teste előtt összezárva. Szigorú, zárt arc, rövid hidrogénszőke haj, tompafehér, durva szövésű anyagból készült szűk, a testét alig takaró ruha. Egy nő egyedül, egyre szűkülő térben. Nincs semmi kellék, csak a teste. Nagyon sok az önmaga felé mutató kézmozdulat. Kihúzza magát, megfeszül a teste, majd összecsuklik. Újra felegyenesedik, a földre zuhan. Jorma Uotinen koreográfiája nagyon sokrétű, nem ad egy egységes értelmezési keretet, inkább úgy hat, hogy különféle asszociációkat indít el az emberben. Ladányi tökéletes partner ebben: egyszer úgy éreztem, hogy ő maga az, aki tudatosan magára zúdítja az emlékeket, egyszer pedig azt, hogy véletlenül jön elő egy-egy emlékfoszlány, majd egyre több, végül teljesen ellepi őt, anélkül, hogy védekezni tudna. Az ironikusan profán, "civil" mozdulatok – féllábon ácsorgás, kényelmes földön üldögélés – egyszer a kudarcokra, szünetekre utaltak, máskor pedig megkönnyebbültem a humoruktól, attól, hogy mégsem kell annyira komolyan vennem, amit látok. Mert van, hogy az emlékekkel pörölni is lehet, nem kell, hogy mindig megbénítsák az embert.

A darab az emlékezésről szól, de ne számítsunk édes-bús nosztalgiára. Ez most valami más. Az emlékek néha fájók, dühítőek, fojtogatóak. A fénycsövek által határolt tér lehet szoba, de lehet ketrec is. A táncos néhány mozdulata a bezárt nagyvadak feszült oda-vissza járkálását idézi. A koreográfia az emlékezés belső, szabálytalan ritmusára utal. Ladányi könnyedén lép át más-más hangulatokba, tudat- és létállapotokba. Emlékek, álom, valóság, vágy, képzelet; néha egymásba fonódva, néha rapszodikusan, meghökkentő váltásokkal következnek. Így nagyon különböző hangulatot árasztó mozdulatsorok kerülhetnek egymás mellé, melyek mégis valamiféle egészet, bár heterogén egészet adnak. A darab lényegét adja ez a stíluskeveredés. Kezdetben a függőleges irányú, feszes, magabiztos pózok váltakoznak elernyedt, bizonytalan földre roskadásokkal. Mintha a táncost vonzaná a föld, biztonságot adna neki; így előfordul, hogy gyerekként összegömbölyödik a földön, vagy lassan forgatja magát saját tengelye körül.

Egyszerre harangszó hallatszik, a táncos egészen a színpad széléig hátrál. Változnak a fények, a félkört bezáró neoncsövek kékes fényt árasztanak. Ladányi csak áll, szemben a fénnyel – háttal a nézőtérnek – mozdulatlanul, sokáig. Aztán elindul, minden lépésnél kicsit összegörnyed. Majd elölről kezdi, de már összeroskad, ahogy lép, kezével csapkodja, ostorozza magát. Ezen a ponton fájdalmas, szinte kíméletlen a darab. Ladányi túlságosan szigorú magával, nem tűri el magában sem a hibákat, sem a gyengeséget. Ez az érzésem csak arra a pár percre enyhül, míg jelmezbe bújik, felhúz egy szürke selyem férfiöltönyt. Akkor pár percre valaki más: valaki, aki szeretett volna lenni, vagy valaki, akit egyszer szeretett, mindegy, valaki más. Zsebrevágja a kezét ,és önfeledten játszik, ugrál és pörög. Szeretem ezt a részt, talán azért is, mert egy idő után a sok szigorú, szabályos, merev, mozdulatlan fénycső idegesíti az embert. Olyan érzés, mintha a táncos sosem szabadulhatna ki közülük, mintha egyre szűkebb, fullasztóbb lenne a tér. Az egyik irányból a közönség; sok mohó szempár, a másik irányból a fények, melyek néha szintén a múltból rászegeződő tekintetekre utalnak. (Mesterek, szülők, barátok, szerelmek? Elvárások? Nem tudom.) Ez a rövid jelemezes rész oldja kicsit a feszültséget. Olyan, mintha a táncos nem a saját történetét táncolná, hanem eljátszana egy másikat, amihez kedve van. Lecsúsznak róla a tekintetek.

Mégis bizonytalanná válik, összekuporodik, mintha fázna. Leveszi, összehajtogatja a ruhát, ironikus, gondos, házias mozdulatokkal. Rá is lép, nem érti, hogy lehetett az előbb még köze hozzá. Újra sebezhető, de újra önmaga. Felveszi az összehajtogatott ruhákat, és lassan, imbolyogva megindul a fénycsövek felé. Nekimegy az elsőnek, az himbálózni kezd, továbblépked, megint meglök egyet, mintha csak véletlenül. A szabályos, párhuzamos egyenesek kíméletlen szigora feloldódik, lassan nyílik a ketrec, tágul a tér.

Ladányi különös, öntörvényű táncos. Nagyon-nagyon meg kell becsülni. Jorma Uotinent pedig illene meghívni végre és szeretettel vendégül látni.

 

Jorma Uotinen: Memory of...

 

Zene: Avro Pärt

Látvány: Ágh Márton

Fény: Mikki Kunttu; Bányai Tamás

Koreográfus: Jorma Uotinen

Előadó: Ladányi Andrea

 

Helyszín: Radnóti Színház