Tükörkoldus

Túlságosan elfogult vagyok ezzel a darabbal. Miután már láttam egyszer 26.-án, három nappal később, a Tháliában már valamiféle görcsös ragaszkodással végig azt a pillanatot vártam, hogy elkezdődjön végre.
Háttal, görnyedve lépegető tüllszoknyás férfit világít meg a fény. C alakban hajlik meg a teste. Szorongó, megalázott póz. De a tragikumba hajszálnyi irónia vegyül: a táncos öltözete a balerinák hagyományos ruhájára utal. Munkaruha. Yorma Uotinen koreográfiájában nagyon erős hangsúlyt kap a nyitó kép, szimbolikus jelentősége van, hogy ennek a széteső félben levő androgün lénynek a belépője éppen ez a tüllruhás, földig görnyedő folytonos hátrálás. Kifordítva minden.
A férfi kezében fémtányér, belehajol; tükörképét keresi, kíméletet, alamizsnát kér. Ez a mozdulat egyszerre utal a kétségbeesett identitáskeresésre, és arra, hogy az ennek az identitásnak a vállalását a környezete nem tolerálná, így valamifajta állandó bocsánatkéregetésre van ítélve. Belülről is, kívülről is veszélyben van.
Aki akart, láthatott már pl. Pina Bausch koreográfiákban női holmikban botladozó elesett, kiszolgáltatott férfiakat, vagy legutóbb Bozsik Yvette legújabb darabjában nagydarab, kopasz, szőrös, rózsaszín baby-dollos, derűs angyalkákat; a vörös parókás, legszebb férfikorban levő Dívával. Tehát nem feltétlenül az a lényeg, hogy itt most egy férfi táncos női ruhában táncol, mert ilyen már van, volt, lesz, már csak azért is, mert egyre inkább előtérbe kerül a hagyományos dichotómián alapuló nemi szerepek felbomlásának a témája. (Bár ez a darab évekkel ezelőtt már járt itt, és egy akkori kritikát olvasva úgy tűnt, hogy pár éve még nagyon nem értették, miről szól, úgyhogy lehet, hogy már önmagában a nemekkel való játék, és az erre adott reakció is érdekes lehet.)
De itt az egész személyiség szétesése, vagy még inkább eredeti töredezettsége van a középpontban. A modernizmus adekvát tébolya a paranoia volt, most a többszörös személyiség dívik. Eleve lehetetlen összerakni a személyiséget törmelékekből, másolatokból, variációkból. A szétesettség, mint alapállapot, és a rögeszme, hogy össze lehet még rakni. Mintha több, különböző puzzle-ból kimarkolt hatalmas kupacokkal szórakozna az ember. Ezen lehet röhögni vagy kétségbeesni, de nekiállni "összerakni az egészet" nem szabad. Mégis, ez az a kísérlet, amitől izgalmas és végtelenül tragikus ez a darab.
Az androgün kapaszkodik a képmásába, a viszonylagos biztonságot a tükröződés általi, szégyennel, feszültséggel teli megkettőződés adja számára. Tépett lepkeként rebben ide-oda a táncos, szorítja a tányért. Repkednek a bágyadtfehér tüllrétegek, míg egyszer a nehéz fémtányér leesik.
Nagy csattanás, az androgün a földre zuhan. Halálsápadt, most látszik csak, milyen kísértetiesen fehérre mázolt az arca. Egész testében remeg. Se a testét, se a tudatát nem képes többé kontrollálni. Emlék- és mozdulatfoszlányok törnek elő: én-törmelékek, egy-egy modoros gesztus, szép ívű ugrás, gömbölyű csípőmozdulat. A részek nem hogy nem állnak össze, hanem taszítják egymás. A tüllruhás férfi embriópózba zsugorodik, hogy megkísérelje egyben tartani magát. Olyan, mintha megindított volna egy folyamatot, amit képtelen irányítani, és ami előbb-utóbb entrópiába torkoll.
A koreográfia keretes szerkezetű, a táncos végül görnyedten kihátrál a színpadról, sokkolóan bizarr, gyönyörű és tragikus. A bizonytalanság, a kétségbeesés, a nevetségesség méltósága.
Tero Saarinen 1988-ban ezzel a szólóval nyerte meg a Párizsi Modern Táncversenyt, nem tudom, lehet-e ezek után még dícsérni valamit rajta. Mindenesetre még megnézném párszor.



Zene: Serge Aubry
Koreográfia: Yorma Uotinen
Előadja: Tero Saarinen

08. 08. 4. | Nyomtatás |