Akartam ezt a társaságot

- Kik voltak a tanáraid, mestereid?
- Köllő Miklós, akinek a stúdiójából indultam, akinek lehengerlő személye örök élmény marad. Aztán Regős Pál, aki az otthon berendezett kis stúdiószobájában fogadott minket, tanítványait. Nagyon értékes dolgokat próbált nekünk megtanítani, ám ezek értelmét én magam csak később találtam meg. De még most sem ülök a babérjaimon: olyan mesterekhez járok, a Magyar Mozdulatkultúra Egyesületbe, akik még mindig nagyon sokat tudnak. Dienes Gedeontól, Berczik Sárától, E. Kovács Évától, Kármán Judittól, Szőlősy Ágnestől örök érvényű dolgokat tanulhatok. Számomra a mester szigorú, igazságos és megőrző.
- Mi késztetett rá, hogy belevágj egy társulat szervezésébe?
- Mindig erős vágy munkált bennem, hogy tanítsak, hogy létrehozzak egy ugyanolyan erős társaságot, mint amilyennek kívülállóként a Dominót éreztem. Ennek, az akkor egyetlen pantomim-együttesnek a műhelyszelleme engem is átjárt. De Köllő tekintélyelvű egyeduralmat gyakorolt, feudális módon igazgatta az együttesét, emiatt nemigen volt nála maradásom. A Dominóhoz hasonló csapatot szerettem volna, csak eltérő vezetési stílussal: én nem beosztottak seregére vágytam, akik azt várják, hogy megmondjam nekik, mit kell csinálniuk, hanem alkotótársakra.
- Mikor nyílt lehetőséged rá, hogy létrehozd a saját műhelyedet?
- Úgy gondoltam - 1978-ban -, hogy egy egyetemistákból szerveződő stúdiót fogok létrehozni. Ekkoriban minden oktatási intézménynek illett kiállítania valamilyen kulturális szakkört, és ahogy létezett varró- vagy papírvágó-szakkör, úgy volt pantomim-szakkör is. Tartottam egyszer egy előadást valamelyik egyetemi gólyatáborban, ami után meghívást kaptam az orvosi egyetemre, hogy egy ott induló szakkör vezetését vállaljam el.
- Miért éppen az orvosi egyetem figyelt fel rád?
- Merényi Márta, aki akkoriban pszichológia szakon tanult, úgy gondolta, hogy a mozgást bizonyos terápiás eljárásokba be tudná vonni: ez fontos indíték volt az egyetem számára. Orvostanhallgatókkal kezdtem tehát a szervezést, de a hír folyamatosan terjedt, és aztán jött joghallgató, tanárképzős, építészmérnök. Közülük sokan később nem is mentek tovább a diploma felé, hanem elkanyarodtak a művészet keresztutcájában. Ez persze nem volt kötelező: éppen miattuk érzem azt, hogy ebben a műhelyben ezek a fiatalok valami számukra igen lényegessel találkoztak.
- Sokat voltatok együtt akkor is, amikor nem tréningeztetek?
- Igen. Arra emlékszem, hogy rengeteget ültünk mindenféle lakásokban a földön, rengeteget dohányoztunk és vedeltünk, és ment az „agyvihar”. Ilyenkor nem a testé, hanem a léleké volt a főszerep. Rengeteg olyan élményünk volt, amelyet mindenképpen ki kellett beszélnünk magunkból. Az amatőr csoportokra amúgy is jellemző ez a beszélgetési roham minden előadás után. Sok volt ezekben a beszélgetésekben a nárcisztikus felhang. A művészetnek ha más értelme nincs is, annyi biztosan van, hogy a vele foglalkozót megszeretteti önmagával, és nyitottabbá, közlékenyebbé teszi azokat is, akik önmagukról keveset tudnak, vagy keveset mernek tudni. A műhely szellemisége egyfajta kényszerítő erő, amely önmagad újrafogalmazására ösztönöz. Ezért az élményért már érdemes volt belépni, és emiatt nem kellett megfizetni senkit, hogy ott maradjon. Abban a korban, amikor a kultúrát amúgy is illett ingyen osztani, ez az egész műhelyszellem mentes volt a pénz fogalmától.
- Hogyan tudtad megteremteni az együttes önálló működéséhez szükséges alapvető feltételeket?
- Volt egy számomra emlékezetes fellépés a Color együttessel a KEK-en. Ez az inkább instrumentális zenét játszó zenekar meghívott: azt mondták, hogy a zenén túl valami többet is szeretnének adni a közönségüknek. Meghallgattam a zenéjüket, és ez nagyon inspirált, így igent mondtam. A koncerten kaptam egy nagy rivaldát és egy fejgépet, a zenekar pedig hátul a homályban játszott. Az előadás végén a tömeg tíz percen át tapsolt, és ez nagyon jól esett, hiszen általában az a megszokott, hogy a közönség mindenkit kifütyül a koncerteken, aki nem része magának a zenekarnak. Egy ilyen fellépés alkalmával látott engem Gál Iván (jelenleg a Szabad Tér Színház egyik vezetője), akitől minden gátlásomat félretéve megkérdeztem, hogy nem tudna-e nekem próbahelyet biztosítani valamelyik művelődési házban. Igennel válaszolt, sőt ötvenezer forinttal ki is stafírozott, és összeházasított a Budapesti Művelődési Központtal. A végül késve megkapott pénz éppen csak a legelemibb feltételek megteremtésére volt elég. Itt aztán ontottuk a produkciókat, itt keletkezett aztán többek között a Mario és a varázsló és a VIII. Henrik. Ekkor sikerült a Corpust úgy rendbe szedni, hogy kialakult az alaptagok köre, akik mellé folyamatosan érkeztek fiatalok, akiket rajtam kívül már az „öregek” is tanítottak.
- Mennyire érzékeltétek a kultúrpolitika rosszallását?
- Sehogy, pontosabban annyiban, hogy a munkánkra azokból a meghatározó körökből nem figyeltek.
- Volt valami sajátos célkitűzésed az együttessel?
- El akartam törölni a rossz pantomim gügyögő nyelvét. Azon dolgoztam, hogy azt a korcs pantomim-felfogást, amelyet akkor némelyek utánzás vagy mutogatás szintjén műveltek, egy nagyon tiszta, művészileg értékes
színpadi nyelvvé tegyem.
- Mit jelentett neked a tanítás?
- A Corpusban azzal a képességgel dolgozott mindenki, amivel érkezett. A lányok emellett jártak jazzbalettre, többen más műhelyekbe is, így sok külsős elem is felbukkant a tréningeken. Ha most visszanézem a régi felvételeinket, nem is pantomimcsoportnak érzem akkori magunkat, hanem egy olyan balettegyüttesnek, amelyik nem tud balettozni. A technika azóta jóval lényegesebbé vált, manapság bizonyos technikai szint nélkül nem illik színpadra lépni, de szeretném hozzátenni, hogy bizonyos tartalom és program nélkül sem. Előadóként nem elégedhetek meg a technikai bemutatókkal: az ilyesmi önmagában képtelen drámailag bármit közölni. Ha nem gondolok semmit, vagy nem érzem az átadás szükségességét, mit sem ér az egész. Mi a Corpusban nem egyszerűen tánctechnikákat alkalmaztunk, a mi színpadunkon extatikus láz uralkodott. De ebből vissza tudtunk térni, ellentétben azokkal a csoportokkal, melyek tagjai az idegösszeroppanás szélére kalandoztak műhely munka ürügyén. Tanítóként mindig az volt a vesszőparipám, hogy amit csinálunk, az egy olyan repülőgép, amivel ugyanúgy le is kell tudni szállni, mint ahogy felszálltunk. A színpad nem az önkielégítés helye. Utazz, járd be önmagad, de gyere vissza. De soha nem kíséreltem meg semmit akadémikusan megfogalmazni: mindezt a gyakorlatokkal, a - jobbára a görög mítoszokból vett - témákkal próbáltam sugalmazni.
- Mi tartotta össze a csoportot?
- A szeretet volt a legfőbb kohéziós erő. Nem voltunk társadalomellenesek, nem létezett köztünk az a fajta becsvágy, ami a másokon való átgázolással tud csak kiteljesedni. Mi abból a görög kultúrából merítettünk, amely az embert egyetemesen fogja fel.
- A csoport tagjai már nagyon régóta a maguk útját járják. Ezek az utak rendkívül különböznek egymástól: közösséget alig találni bennük. Szerinted miért alakult ez így?
- Ők a Corpusban megtanulták az érzelmeiket kóddá áttranszformálni: ez az élmény, amely  mindannyiukat annyira megragadta, egyben szabaddá is tette őket. Az én feladatom a szemlélet és a beleélés képességének átadása volt. Utólag analizálhatjuk, de őszintén szólva, nem tudom, hogy csináltam. Egyet tudok: akkor nagyon akartam ezt a társaságot.
- Többször kezdtétek újra a társulati életet, míg 1984-ben végképp megszűnt a Corpus. Miért?
- Ekkorra már erőmön felül volt, hogy mindenféle állami támogatás nélkül vezessek egy színházi együttest. Nem bírtam biztosítani a tagok napi megélhetését. Mindennek a felelőssége elől való megfutamodásnak is felfogható az, hogy akkor befejeztem. Másrészről belegondoltam, hogy öt év alatt alig volt lehetőségem szólót csinálni, mert az összmunka kötötte le a figyelmemet. Az intézményestől, a hivatalostól világ életemben távol akartam maradni, egész egyszerűen azért, mert nem bírtam kellőképpen komolyan venni: ezért aztán nem vitt rá soha sem a lélek, hogy támogatást kérjek olyan helyről, amiben nem hiszek. A Corpuson belül sok vita volt, ahol a szememre vetették, hogy nem nyomulok, nem kilincselek, de erre én csak azt tudtam válaszolni, hogy ez nem a mi dolgunk: nekünk új előadásokat, új etűdöket kell készítenünk, mert ezekre van jogosítványunk. A belviszályok ennek ellenére egyre erősödtek. Úgy éreztem, mindez méltatlan hozzám és az ügyhöz. Abban a kritikus pillanatban, amikor a szétesés bekövetkezett, igyekeztem óvatosan viselkedni (bár a fiatal tanár mindig sérülékeny): láttam, hogy mindenki tettre kész, és nem akartam visszatartani senkit sem. Én játszótársa voltam ennek a csapatnak, ennek szellemében hívtam őket magamhoz, ők ezt a játékot már másképp akarták játszani.
- Mennyire szereti ez a kor a mestereket?
- A mestereket egyik kor sem szerette. Ha a világirodalmat olvasod, láthatod, hogy törvényszerűen mindegyik egyedül hal meg, elhagyatva, szegényen, esetleg diliházban.

08. 08. 7. | Nyomtatás |