Született bohóc vagyok

- Lementem. Rögtön elkezdtem dolgozni velük - szerencsémre András épp elutazott. A lomos, lerobbant kis helyet - mivel általában zenekari próbateremként működött - először mindig meg kellett tisztítani a kottaállvány-erdőtől. A padlón olyan mocsok volt, hogy nem lehetett lerakni semmit még söprés után se. Fáztunk, alig volt világítás.
- Hogyan fogadtak?
- Volt egy Baka Csilla nevű lány a társaságban, aki rögtön azzal kezdte, hogy „Laci, te olyan jóképű fiú volnál, ha nem lennél ilyen kövér”. Olyan mélyen a hiúságomba gázolt, hogy - többek közt Urai Péter gimnasztikai gyakorlatainak köszönhetően - azonnal erős fogyásnak indultam: hat hét alatt huszonvalahány kilót adtam le. Mire András hazajött, ott álltam előtte soványan, rövid szakállal. Egy rövid házivizsgát csináltatott velem, aztán meghozta a döntést: „Nem is olyan rossz.”
- Milyen volt a csoport, amibe így belekerültél?
- Kialakult egy erős barátság a tagok között, és engem is bevettek érzelmileg a csapatba. Nagyon erős összetartás létezett közöttünk. Általában mindenki valami normális dologgal foglalkozott napközben: a lányok orvostanhallgatók voltak - mi formailag a SOTE együttesének számítottunk-, én joghallgató voltam. De ott lent egy igazi műhely működött.
- Mi avatta műhellyé azt a lomos pincét?
- M. Kecskés András személye. Az ő mágikus, misztikus személye, a kopaszságával, a fekete ruhájával, a sovány párductestével, a hihetetlen ruganyosságával, az elképesztő optikai varázslataival, amihez hasonlót én még nem láttam. Külföldön sem. Belőle máshol igazi sztár lehetett volna. De itthon a pantomim, amit csinált, a 70-80-as évek fordulóján titkos dolog volt. Borzasztóan ellenzéki dolognak számított, hogy négy-öt feketébe öltözött fiú és lány az akkor nagyon divatos és beszerezhetetlen Ishao Tomita zenéjére csinált valamit egy színpadon. Fekete-fehérben, díszlet nélkül - pontosabban „élő”, magunkból formázott díszlettel -, egy soha nem látott és szokatlan formanyelven szóltunk számunkra fontos dolgokról. Pusztán az a tény, hogy egy öntevékeny művészeti csoport ütötte fel a fejét - pedig később már egy kulturáltabb helyen, a Baross utcában működtünk -, még a SOTÉ-nak is nagyon gyanús volt. Nem nagyon tudtak hová tenni bennünket. Azt, amikor például Uray Péter előállt azzal az ötlettel, hogy a Mária utca 40. kertjében, az egyetem területén, egy hatalmas platánfa alatt formáznánk egy hatalmas, születés-élet-halál kört. (Ez különben a klasszikus, kedvenc témánk volt.) Meg is csináltuk: Uray csellózott, Baka Csilla fátylakban lengedezett, én mint legnagyobb az Életfa középső ágát jelenítettem meg. Ez ma már lehet, hogy mosolyogtatóan hangzik, de akkor kifejezetten színházi avantgardizmusnak számított. Mi mindent halálosan komolyan gondoltunk.
- Millyen volt a kapcsolatotok a többi „gyanús” csoporttal?
- Mondok egy példát. Egyszer lementünk Zsámbékra valamilyen kis fesztiválra, hogy ott a romtemplomban csináljunk egy előadást. A Gólem-legendát adtuk elő, András volt a Gólem, én pedig Lőw rabbi, aki életre keltettem őt a szájába helyezett kaviccsal. Másnap lejött a Dominó Pantomim Együttes is, egy helyi kollégiumban léptek fel. A műsor után lehetett kérdezni. Mi Urayval ott voltunk a nézők között, és mindenféle provokatív álkérdésekkel próbáltuk meg zavarba hozni Köllőt, az együttes vezetőjét, és beléfojtani a szót. Akkoriban mindenki azt gondolta magáról, hogy ő, és csak ő az, aki a pantomim tüzét kizárólag és autentikusan őrizni bírja: mindenki más csak nevetséges sarlatán.
- Jártatok vidékre is fellépni?
-1982-ben András szervezett egy „turnét” Szegedre, az Ifjúsági Házba. Annyi emberből állt a műsor, ahányan befértük az ő Renault 16-osába, zsebben szendvics, szatyorban fellépőruha. Az előadás előtt egy órával terepszemlét tartottunk, és megállapítottuk, hogy nincs világítás, sőt, egyáltalán semmi nincs, így az alkalmilag talált dolgokból rendeztük be a színpadképet. 300 forint volt az egyéni gázsink, ami akkor hatalmas összeg volt.
- Milyen mester volt M. Kecskés András?
- Egy darabig mindenképpen egyszemélyes motorja volt a csoportnak. Fél-egy év alatt el tudtad tanulni tőle azokat a technikai elemeket, amelyek az ő fegyvertárában sorakoztak. Olyan jól viszont soha nem tudtad megcsinálni, mert arra születni kell. Egy idő után azok, akikben akadt egy kis gógyi, elkezdtek jeleneteket faragni. Ezeknek a kezdeményezéseknek a nyomán kezdtük el érezni egy idő múlva, hogy nem fejlődünk, nem haladunk - ekkorra a nagy műsorok, mint a Tűzmadár, a VIII. Henrik hat felesége már elkészültek -, ezért egy házi lázadást szítottunk Urayval ketten. Az együttes el akarta szakítani a gyeplőjét, de az önálló útra lépés nem sikerült, mert András személyisége, tehetsége, gondolatvilága nem volt köztünk. Mi pedig visszakullogtunk. Ekkortájt jött egy rakéta, egy mosolygós, fiatal srác: Nagy József. És ez a mosolygós gyerek annyira tehetséges volt, hogy mi megpróbáltunk megorrolni rá - mert hogy jön ő ahhoz, hogy három hét alatt megtanulja mindazt, amivel mi minimum fél évig küzdöttünk-, de egyszerűen nem sikerült: a tisztasága miatt. Fénysebességgel megtanult mindent, és András javaslatára ("én már többet nem adhatok neked") Párizsba ment Marcel Marceau-hoz. Ennek hatására odaálltam apám elé, és bejelentettem neki, hogy én is Párizsba szeretnék menni Nagy József után. Ezen a ponton szakad meg az én történetem, mint M. Kecskés tanítványáé, mert kaptam kétezer dollárt tandíjra, és mire hazatértem, a Corpus már elenyészett, hiszen mindenki elérkezett ahhoz a bizonyos válaszúthoz.
- Milyen stafírunggal távoztál a Corpusból?
- Elhoztam egy varázslatos, optikai pantomimtechnikát, megtanultam, hogyan lehet plasztikát adni egy egészen egyszerű kis karnyújtásnak. Kaptam egy kompakt szemléletet egy-egy jelenet felépítéséhez. Megtanultam, milyen az az extra előadói erő, mikor mindenki ezer százalékon teljesít, hiszen a Corpusban olyan például egyszerűen nem létezett, hogy ha egy hátrahajlás valakinek fájdalmas volt, azért ő szót emelt volna.
- És mi volt, amit nem akartál elhozni?
- András, művészi hitvallásához igazodva, a témáit mindig a Kozmoszból vette: mindig a csillagokba nézett fölfelé, vagy a görög istenvilág érdekelte. Én mindig lefelé tekintek: született bohóc vagyok - erre nagyjából ezekben az években eszméltem rá-, és a kisemberre figyelek, akinek kioldódott a cipőfűzője. Erről sokszor vitatkoztunk.
- Egy év következett Marceau-val. Megtaláltad nála, vele a számításodat?
- Nem. András igazi mester volt, akitől mindent megtanultam, ami a műfajhoz kellett. Marceau viszont bármennyire zseniális előadóként, és hiszi magát nagy mesternek, mégis hallatlanul rossz tanító. A színpadon még most is csillog, pedig már nagyon idős, de tanárnak katasztrofális volt. A bajok ott kezdődtek, hogy alig tartózkodott az iskolában, mert akkoriban robbantott Amerikában, és nagyon sok meghívást kapott. Ha pedig éppen ott volt, akkor dögunalmas órákat tartott, és képes volt egy egészen egyszerű mozdulaton órákig bíbelődni. „Hát akkor ön - ez voltam én - jöjjön ide, és csináljunk kötélhúzást” - mondta. Én felmentem a színpadra, és három év iskolájával a hátam mögött elkezdtem húzni. „Ez nagyon jó, de mi nem így csináljuk: mi megfogjuk ezt a kis madzagocskát finoman... Nein, nein, wir ziechene so”- állított le. (Elszászi születésűként nagyon élvezte, hogy velem az ő gyerekkori nyelvén, németül beszélhet.) Úgyhogy ennek általában csak annyi értelme volt, hogy ő még mindig milyen jól beszél németül, és hogy mekkora művész. Nekem mindent el kellett volna felejtenem, hogy elfogadjon, mert így azt érezhette, hogy a hozott dolgaimmal csorbítom az ő tekintélyét. Persze igazából csak egy apró szálka voltam a körme alatt, amit az első évem végén kipiszkált.
- Szabályosan kirúgott?
- Igen. Az első év végén az én nevem nem jelent meg a faliújságon azoké között, akik megfelelőnek találtattak arra, hogy a második évet elkezdhessék. Az első évfolyamon általában 60-70 fő volt, a másodikon még mindig 10-12, de a harmadik, a végzős évre már csak 2-4 diák maradt. Ez volt a lemorzsolódási arány. Marceau tudatosan csak azokat engedte tovább, akik őt szolgaian másolták: sok kis Marcel Marceau-t akart kiképezni. Ezért állítom, hogy rossz tanár, hiszen nem merült fel benne, hogy a növendékeit úgy tanítsa, hogy figyelmüket saját egyéni lehetőségeikre irányítsa. De ezek kizárólag az én személyes, 1982-83-as tapasztalataim.
- A Corpusban töltött időszak óta találkoztál olyan személyiséggel, akit mesterednek neveznél?
- Nem, ilyen emberrel azóta nem sikerült találkoznom. András az én szememben egy repülőgép-anyahajó: elég csak végignézni a névsort, hogy kik találták meg magukat az ő segítségével. Az ő formátumát idéző személlyel nem akadtam össze. Ugyan láttam azóta nagyon jó előadókat a színpadon, mint Django Edwards, de ő is csak egy idol maradt, egy példa: mondván, így is lehet színházat csinálni.
- Kerestél mestert?
- Nem. Párizsban hatalmas töltést kaptam: ami pénzecském volt - amíg volt -, azt a színházra áldoztam. Színházi könyvekkel és prospektusokkal jöttem haza, meg egy új világlátással. Ennyi elég volt. Nem kerestem mestert, mert éreztem, hogy a magam lábára kell állnom, és nem kerestem azért sem, mert hiú voltam, mint egy törekvő manöken, aki tudja, milyen jó fickó a Karl Lagerfeld, de ő már nem akarja más gönceit hordani. Ekkoriban 5-6 olyan előadást mutattunk be a Szkénében, aminek én voltam a központi szereplője.
- Gondoltál rá, hogy egy csoporton belül mesterként tölts be vezető szerepet?
- Nem voltak ilyen vágyaim: huszonévesen sztár akartam lenni abban a közegben, amit úgy hívtak, hogy „Rókás László és barátai”. Aztán rájöttem, hogy indítéknak ez igencsak kevés. Viszont Franciaországból hazatérve egyre több ember keresett meg. Így kezdtem el órákat tartani a Tanulmány Színháznak, az Arvisura elődjének, aztán elkezdtünk dolgozni mindenféle emberrel a BMK-ban. Még tanító sem akartam lenni: az volt bennem, hogy amit Franciaországban láttam, át akarom adni. Láttam ott egy jó konyhát, és megpróbáltam ugyanazokat az ízeket idehaza kikeverni. Aztán jöttek emberek, és azt kérték, „hagy nézzük, hogy főzöl”. Hagytam. Így alakult meg az a csoport, amit nagy tudálékosan elneveztem Kaktusz Kreatív Együttesnek. Ebből a formációból alakult ki aztán a Brutus Club, aminek tagjaival 1985. december 5-én bemutattunk egy igencsak Bausch-ízű előadást a Petőfi Csarnokban - ötezer forintos költségvetéssel - Jázmin, jázmin címmel. A lányok varrták a jelmezeket, a kellékeket hazulról hoztam (többek közt apám betonkeverőjét is). Szabó Gyurinak mi lettünk az első táncszínházi előadása.
- Meddig dolgoztatok együtt a Brutus Clubbal?
-1988. márciusáig. Ekkor keresett meg Nagy József: "Rókás, kell nekem egy kövér ember.” Ekkor ő már elkészítette a Pekingi kacsát, aminek őrült sikere lett, és tervezte az új darabját, a Rinocérosz hét bőrét - ebbe kellettem én. Nagy dilemmába kerültem: nem tudtam, szabad-e itt hagynom a családomat, a társulatot, de végül elfogadtam a meghívást. Április elsején érkeztem Párizsba, és találtam egy műhelyt.
- Milyen volt Nagy József műhelye?
- Az első próba előtt Sárvári Józseffel - akit Nagy szintén meghívott- felmostuk a színpadot. Az előttünk próbáló francia együttes tagjai döbbenten figyelték, ahogy lelkesen „fókázunk”. Ezzel kezdtük. Bennem rengeteg volt a dilemma: nem tudtam, megfelel-e az, amit nyújtani bírok. Egyet tehettem: nagyon komolyan vettem magam. Volt például egy jelenet, amelyben nekem fel kellett „nyársalnom” Hudi Lacit egy irdatlan petrencerúdra, majd függőlegesre felemelnem, és járás közben kitartanom. A próbák után én mindig ottmaradtam, és edzettem a függönysúlyokkal. Ennek következtében három éven át egyszer sem ejtettem el Hudit. Az perceken belül kiderült, hogy Nagy József egészen máshogy működik, mint én. Nekem az volt a módszerem, hogy leakasztottam valami jó zenét, ami megtetszett, és megtáncosítottam. A mozgásdramaturgiám követte azt, amit a zeneszerző a zenében előírt - kiszolgálói alapon viszonyultam a zenéhez. Nagy József csöndre és belső ritmusra dolgozik. A zenét akkor játssza be, amikor az váratlan. Nehéz volt erre ráéreznem. Most már azt kell mondjam, igaza van: a zenével bátrabban kell bánni. A mozgással is gondok voltak: nem találtam meg magam, azt éreztem, hogy rám, arra a mozdulati humorra, amit én csinálok, egyszerűen nem kíváncsi. Az igazság viszont pofonegyszerű volt: más ízekre volt belőlem kíváncsi, mint én saját magam. Nagy hagyja, hogy te megteríts, aztán leszedet veled néhány tányért: amikor pedig már szinte teljesen üres az asztalod, akkor megdicsér: ”Az a pohár ott nagyon jó, csak tegyél mellé valami mást.” A végén az asztalon pedig csak poharak maradnak, de mégis azt érzed, hogy te terítettél.
- Közben létrejött az új együttesed, a Sofa Trio.
- Igen, és rögtön megnyertünk egy díjat, amit az előző évben ők nyertek meg. A stílusunk is hasonlított, ezt Fuchs Lívia úgy fogalmazta meg a Dívány hazai bemutatója után, hogy „Te Laci...és a Nagy József már látta ezt?” „Látta” - válaszoltam. Egyszer ültünk a Szkipe Fordjában, és én megkérdeztem tőle: ”Téged zavar, hogy a mi darabunkban is van egy róka, mint a Pekingi kacsában ?” Erre azt felelte: "Nem, Rókás, nem zavar, tényleg, tehetségesen csináljátok. Ha tehetségtelenek volnátok, akkor zavarna, de akkor már úgyis szóltam volna." A Bagnolet Fesztiválon a komplett Jel Színház plusz társulati titkár tolta be a Díványban szereplő kellék-zongoránkat, mert nem volt kéznél asszisztens. Gyönyörű pillanat volt, pont, mint egy tüntetés. A fellépés után pedig Nagy József vigasztalt meg, miután a zsűri, mint táncolni nem tudó, göcsös lábú majmokat, alaposan kiosztott bennünket: „Lehet, hogy táncolni nem tudtok, de megmaradtok az időben.”
- Jó ideje már folyamatosan itthon dolgozol megint: mit tapasztaltál, vannak ma nálunk műhelyek? Van-e rájuk egyáltalán szükség?
- Hogy léteznek-e, azt nem tudom megmondani: nincsen kellő kitekintésem. Visszahúzódtam a csigaházamba, és néha megkapálgatom a Sofa Triót, ami tényleg egyfajta műhely. A szükségességre válaszolva kultúrpolitikai vizekre kell eveznünk: ha a miénk tisztes foglalkozás lenne - mint ahogy nem az, mert én is szinte takargatom-, akkor lenne értelme működtetni olyan műhelyt, mely képzett, tehetséges embereket tud kinevelni. Van egy arab közmondás: a halotti ingen nincsen zseb. Ez azt jelenti, hogy lehet neked bármilyen vagyonod, ugyanúgy meg fogsz dögleni, mint mindenki más. Én elégedett vagyok: a novelláim, a darabjaim abban a pillanatban, amikor meghalok, igen erősen fognak nyomni a latban. Csak hát amikor összefutok volt évfolyamtársaimmal, akikkel együtt üldögéltünk a jogi egyetemen, és megkérdezik, „Na, mi lett veled? Ebből meg lehet élni?”, akkor én kellemetlenül érzem magam.
- Visszakerestem korábbi előadásaidat és a szemembe ötlött, hogy egyre kevesebb emberrel dolgozol: tíz-tizenöt éve még egy tucatnál tartottál, aztán mára Sofa Trio van és Szólótánc-fesztivál. Ez mitől alakult így? Számot kell vetnem azzal, hogy amíg
- Emögött természetesen nem az áll, hogy én egyedül, és senki más. Inkább egyfajta magamra hagyottságot érzek. Ha valamikor a nyolcvanas évek elején azt mondtam, „gyerekek, előadást csinálunk”, azonnal özönlött a nép. Ma is özönlik, de aztán az jön, hogy „és Laci, mennyit fizetsz? lesz próbapénz?” Erre azt tudom csak felelni, hogy először főzzük meg a levest, aztán meglátjuk. A pályázati rendszerben ugyanerre van minden kihegyezve: itt egy kis mani, a nyakadba akasztjuk, de főzzél! Hogy milyen lett a leves, az senkit nem érdekel, egy a lényeg: főzzél. Ezt én nem írom alá. A struktúra arra kényszerít, hogy futószalagon ontsad az előadásokat, érdemi műhelymunka nélkül, sodródva a sekélyesség felé. A struktúrának elsőként azt kéne tudomásul vennie, hogy a valódi művészi alkotás rőffel nem mérhető. Van az Andrej Rubljov című filmben egy jelenet: Andrejnek ki kell festenie a kolostort. Már három hete eszi a festőcsapat a papok kenyerét, de még mindig fehérek a falak. Bejön hozzájuk egy pópa, és azt mondja: Andrej, ez így nem lesz jó, te csak sétálsz a réten, meg vívódol, a falak fehérek, közben pedig zabáljátok a kenyerünket. Rubljov erre azt mondja: majd ha megtalálom, hogy miről, akkor festek. Egy napon meg is látja, és két hét alatt kifesti az egészet. A művészi alkotás időterminusokkal nem mérhető. Én a hálómat két-két és fél évig merítem a folyóba, hogy egy nyomorult aranyhalacska beleakadjon. De ez nem azt jelenti, hogy lusta vagyok.
- Van benned vágy újra létrehozni egy nagyobb közösséget?
- Már nincs. Megöregedtem. Végigmentem azokon a dalokon, amelyeket a közösségi munka során el lehetett énekelni.
- Úgy másfél évvel ezelőtt láttam egy nagyon érdekes előadást az Egyetemi Színpadon. Egy nagyon tehetséges fiatal társaság divatszínháza volt, különleges jelmezekkel, és olyan teltházzal, hogy én például egy kilincsbe kapaszkodva, egy ablakkeretben néztem végig a műsort. Te voltál a konferanszié. Velük például - úgy hallottam - hatalmas lelkesedéssel dolgoztál együtt...
- Én komolyan vettem, hogy velük együtt dolgozzak: megírtam egy komplett forgatókönyvet. Klassz előadást csinálhattunk volna: nagyszerű dolgokról beszélgettünk. A társaság vezetőjében, Szabó Benke Robiban ugyanúgy munkált a katarzis igénye, mint bennem. Nagyon jó munka volt, sajnálom, hogy félbeszakadt: nem kerestek meg. Én soha nem törődtem azzal, hogy hozzám hogy közelítenek: nem azzal dolgoztam együtt, aki hozzám négykézláb kúszott el. De az igazi kapcsolatok nem enyészhetnek el az időben, hiszen csak a megkapált fa terem.
-A csapatmunkára tehát mégiscsak nyitott vagy...
- Persze, hiszen még élek. Rengeteg tennivalóm van, és nem okvetlenül csak színházi irányban. Novellákat jelentetek meg, rádiós riporternek tanulok. Többoldalú csiszoltságra törekszem: rendszeresen végiglátogatom a múzsáimat.

08. 08. 7. | Nyomtatás |