„A legkisebb fiú

- Ha egymás között a Stúdió „K”-ról beszélünk, ezt mondjuk magunkról. Az első  a Woyzeck generációja volt, utána jöttek a gázgyáriak, az Elektrával. Aztán szünet következett, majd Tamás összehívott négy embert: Illés Editet, Dióssi Gábort, Hajdú Szabolcsot és Deák Varga Ritát. Ez egy májusi délután volt, 1994-ben. Nyár végén - akkor már hatan voltak: Novák Géza és Csabai Judit közben csatlakozott - megint összejöttek, és kitalálták, hogy a Tamás tényleg újból életre kelti a Stúdió „K”-t.  Akkor én még nem voltam sehol... A Horváth Mihály Gimnáziumban végeztem Szentesen 1992-ben irodalmi és drámatagozaton, és a mesterségtanáromtól, Dózsa Erzsébettől hallottam először a Stúdió „K”-ról, Fodor Tamásról. A színire nem vettek föl, lekerültem Pécsre, egyetemistaként is szerettem volna folytatnia a színházcsinálást. Egyetemi színpados voltam, sőt játszottam profi darabban is, Mikuli Jánosnál a pécsi Kisszínházban. Majd valahol megláttam a Stúdió „K” hirdetését. Ez után jött a „sztázs” az Olaf Palme sétányon.

- Valami nagy felvételi cécó?

- Nem volt igazi felvételi. Csináltak egy kéthetes nyílt tréninget októberben, egyfajta intenzív műhelymunkát. Ekkor találkoztam én is velük. Nem felvételi volt ez, inkább annak a kipróbálása, milyen módon tudunk együtt dolgozni. Meddig bírjuk. Mindennap dolgoztunk. Tamás figyelt minket, meg a többiek is. A végén úgy döntöttek, hogy ketten kellünk a húszból: Homonnai Katalin meg én.

- És ezzel kezdődhetett végre az igazi műhelymunka, ami egy kezdő színházi csoportnál természetes. Dehát ti már akkor sem voltatok kezdők. Úgy képzelem inkább ezt a műhelymunkát, mint egy reneszánsz festőiskolát, ahol a tanítványok már tökéletes fejet tudnak rajzolni, valaki a szemek specialistája, más meg az állatoké vagy a háttérben lévő tájaké...aztán összeáll a kép, a képek...

- Sokat tréningeztünk, a vezető szerep folyton változott.  Mindenki beleadta, amit tudott. El voltunk foglalva egymással, s azzal, hogy adva van a lehetőség, hogy annyit tanulhatunk egymástól, egymásból amennyit bírunk. Mindenki kihasználta az időt. Nem nagyon mutatkoztunk másutt, ha mentünk  - együtt mentünk. A magánéletben, a civil létben is megvolt az a fajta koncentráció, ami egy próbán természetes.

-  Ez persze egyfajta zártságot jelent. Az életedet hogyan befolyásolta az ilyen intenzitású munka? Akkoriban egyetemista voltál.

- Akkor voltam másodéves Pécsett, de lehetőséget kaptam arra, hogy Pesten hallgassam az órákat. A vizsgáim mindig megvoltak. Most írom a diplomamunkámat.

- Mi történt a felvételi után?

- Folytattuk a tréningeket, de lassan mindenki úgy érezte, előadást kellene végre csinálni. Úgy kezdődött, hogy ültünk a Műcsarnokban egy irodában, és játszottunk. Tamás azt mondta: van egy szekér a színen. Ezen a szekéren emberi testek fekszenek. Kinek mi jut eszébe erről?... Egyszercsak megmozdul valaki. Mi lesz? ... Ültünk az irodában, s fűztük, fűztük tovább a mesét. Minden volt: robog a szekér, leszállnak, leugranak, felkapaszkodnak. Kik ezek? Valami család, családtagok? Nem tudtuk, mentek a dumák. Igazi dream storming... Majd átmentünk egy másik szobába, és ott állt a szekér! Én nem tudtam róla, a többiek ugyan kiszagoltak valamit, de csak annyit, hogy a Tamás szekérfélére alkudott nemrég, és most ... ott volt a szekér a maga valóságában! Megfogtuk, néztük, miből van, mozgattuk, játszottunk vele. Aztán megcsináltuk az előváltozatot, szavak nélkül másfél órában. Egy hónapig dolgoztunk rajta. Olyan hosszú volt, mint később maga az előadás.

-  Ha jól értem, a munka első szakaszában egy sor sem volt kész a későbbi szövegből.

- Semmi sem! A játékban voltak elemek, fix pontok, de a mozgás dinamikája volt a döntő, az hozta a szöveget. Mikor összeállt a szöveg nélküli „darab”, Szeredásék, Dániel Feriék eljöttek, és megnézték. Tőlük azt kérdezte Tamás, miképp lehetne ezt előadássá alakítani. Ekkor vontuk be a munkába Zalán Tibort. Eljött, megnézte, amit csináltunk. Ott ült, és jegyzeteket készített, majd hazament, és írt. Aztán rengeteg anyagot hozott, mindig újabbakat. Volt vagy száz oldal. Ebből lett végül a Veszteglés forgatókönyve.

- Milyen volt, amikor mondatokat kaptatok kézbe?

-  Eleinte nagyon nehezen ment. Ugyanis, amint ránézett a szövegre, mindenki azonnal elkezdte a szokásos módon az értelmét keresni. Ezeknek a szövegeknek pedig a legfőbb értelme az volt, amit a Zalán meglátott és észrevett a játékban. Gyors rámozdulások, hirtelen visszavett érintések, egymáshoz érések energiája.  A színész viszont kétségbeesik, ha ilyen mondatot kap kézbe: ”a delfinek üzentek az öbölből”... De később a Zalán pontosította, hogy milyen színészi pillanatokból,  akciókból milyen helyzetek, miféle mondatok jutottak eszébe. Így faragtuk le a száz oldalt 36-ra.

- Megtörtént a bemutató. Az addig ismeretlen, illetve elvonultan dolgozó „új” Stúdió „K”-sok az érdeklődés középpontjába kerültek. Emlékezetem szerint intenzív és erőt demonstráló előadás volt új korában a Veszteglés. Aztán az idők során színház előadássá fejlődött. Izgalmas színházzá...

- Biztos vagyok benne, hogy a Műcsarnokban és aztán a MU-ban is furcsa lehetett ezt az egészet kívülről nézni. Az biztos, hogy nagyon erős volt benne a jelenlét. A hetedik előadás tájékán éreztük, hogy elkezdődött valami más. Akkoriban játszottuk a Veszteglést Szolnokon, Pécsen kettőt egymás után, s ez még jobban felpörgette az eseményeket, jót tett a dolognak, és amikor már itt játszottuk a pincében, a Mátyás utcában (mert itt is volt belőle négy előadás), akkor az utolsó kettőben azt éreztem,  ez igen, ezért érdemes csinálni...

-  És ezzel elérkeztünk oda, hogy van saját színházatok, egy hely a pincében, ahol játszhattok. De van-e továbbra is műhely?

-  Másféle... A munka minden darabnál másként kezdődik. A Flandriai csínytevéseknél Breughel Gyermekjátékok című festménye  volt a kiindulási alap. A Zách Klára megint másképpen készült. Fodor egyedül készítette el a szövegkönyvet. Mi pedig vagy két hétig nélküle próbáltunk, saját magunk küzdöttünk meg az egyes - már megírt - jelenetekkel. Megnyitottuk a színházat, repertoárt kellett építeni.

-  Tehát előadásokat kell készíteni határidőre. A színész úgy érzi, itt a közönség, nem lehet, nincs joga tévedni. S így vége a kísérletezésnek. Ahogy általában lenni szokott...

- Talán nem ilyen tragikus a helyzet. A műhelymunka szerintem két fázisra osztható. Az egyik a darab elkészítéséhez kapcsolódik, az azt előkészítő improvizációkat jelenti. A másik a darabtól független, szabadabb munka, arra szolgál, hogy a színész kondícióját folyamatosan fenntartsa, és újra teremtse.

- De ez már színészképzés. Az eredeti csapatból többen elmentek, újak jöttek. Őket fel kell zárkóztatni...

- Többen távoztak az alapítók közül. Természetesen csak arról tudok beszélni, ahogy én látom őket. Hajdú Szabolcsot  felvették filmrendezőnek a főiskolára, és ez változtatásra késztette. Deák Rita már a Veszteglésben is akadálynak érezte a szöveget, ő abban a mozgásra épülő színházban van otthon, amit a Szárnyakkal csinált. Novák Géza elvégezte az egyetemet, tanítani kezdett, és úgy érezte, hogy a színházban is a saját útját akarja járni. Ennek első lépése a feleségével együtt készített Üvegpince című előadás. Dióssi Gábor számára az igazi cél annak a konfliktusnak a felmutatása, amely közte és a szerepek között létezik. Az itteni előadásokban szerintem nem talált ehhez elég teret. Illés Editnek az igazi feszültséget - ahogy én látom - az okozta, hogy ő még egy előző nemzedék képviselője volt köztünk. Természetesen voltak magánéleti konfliktusok is, de Tamás számára csak annyira voltak fontosak, amennyiben ezek a játéktérbe kerülve más minőségű feszültségeket indukáltak. A távozók döntését az egymás iránt érzett bizalmatlanság is motiválta.

- Te maradtál...

- Igazán  már én sem vagyok meg a kezdő csapatból...

- ???

- Mint mondtam, idén a szakdolgozatommal foglalkozom. Ebből adódik az új helyzet: ebben az évadban szüneteltetem a munkát. Nem veszek részt új premierben, de játszom a régi szerepeimet. A Hólyagcirkusz persze más ... Azt már tavaly elkezdtük. És más a műfaj is. Erről is lehetne még beszélnünk a műhelymunka kapcsán. Itt  zenebohócnak kell lenni. Mindenki új helyzetben van, újra kell tanulni, új dolgokat. Szőke Szabolccsal lehet is, de mi sem vagyunk könnyű eset. Négy különböző változatot írt meg a szövegkönyvből, amíg mi végre  - számos kiegészítéssel  -  elfogadtuk. Van ebben minden, de Thomas Bernhard darabja, a  Szokás hatalma az alap. Ehhez jön minden egyéb, Leopold Mozart és Csajkovszkij levele például. Van három zenész, az ő jelenlétük még érdekesebbé teszi az előadást. Kezdenek színészek lenni, de színpadi jelenlétük másféle, mint a miénk. Tanulunk egymástól. Most ez az igazi műhelymunka számomra.