„műhelyszagot érzek...

Zala Szilárd a hozzáértők szerint igazi „műhelylakó” lehet. Emberemlékezet óta ott van színházközelben. Vannak, akik már a régi Egyetemi Színpadon kiszúrták (színpadon és folyosón egyaránt) maguknak. Aztán ismét egy legendás amatőrszínház, a H.U.R.K.A:  szervezői között látták, majd Hegedűs Tiborék végtelen, másnap délelőttig tartó Kafka-őrületében, a Kastély szószerinti, úgynevezett „rekonstruálási kísérletében” tűnt fel  -  pillanatokra. Újabban a Regős János  vezette Szkéné Színházban „érzi magát otthon”, házigazdaként viselkedik nézőtéren és előcsarnokban egyaránt. Annyi nagyhírű karizmatikus „mester”, s annyi ”nagy hírre szert tett tanítvány” megszólaltatása előtt őt kérdeztük.
- Milyen a színházi műhely  - békaperspektívából?

- Eszmekonstrukció. Való igaz, hogy az emberek időről időre összejönnek, hogy színházat csináljanak, ám ebből a szándékból csak ritkán lesz műhely. Képzett és „szűz” színházcsináló első terve -  mindig is az volt, az lesz  -  a produkció. Aztán persze hamar kiderül, hogy a dolog nem megy magától. Jön tehát a színészképzés, alap-, közép- vagy felsőfokon. Abban az időszakban, amelyről  - úgy vélem - joggal s megalapozottan beszélhetek, tehát a 68 utáni, s 1974-ben határozott (politikai) gesztusokkal lezárt szakaszban az amatőr színház és a színházi műhely egy fogalomnak számított. Ma ezeket nem lehet szinonimaként használni, s eszmecseréink, vitáink közepette az ilyesfajta szóhasználat gyakran teszi érthetetlenné a párbeszédet a különböző generációk között.
- Miért olyan fontos számodra a generáció?
- Mert a színház generációs műfaj!!! A színháztörténet nagy váltásai kétféleképpen jöttek létre. Az egyik változat az, amikor egy évjárat, egy magát nagy generációnak érző homogén csapat indul meghódítani a világot (jelentő deszkákat) - ilyen volt a korai Kaposvár vagy mostanában a Bárka mozgalma. A másik modellben (s ez talán a műhely kérdésköréhez is közelebb visz talán) egy nagy, karizmatikus egyéniség, mester köré csoportosulnak tanítványok. Az viszont már nem generációs kérdés, hogy kiből lesz mester, hiszen Schilling Árpád vagy Szabados Mihály alig idősebbek a csoportjukban szereplőknél. Fodor a Woyzeck idején még szinte összekeverhető volt a színészeivel. Dióssi Gábor a legutóbb a MU-ban bemutatott Hófehérke-variációban, Gaál Erzsi a Temetés idején életkorilag alig különbözik a többiektől. Ambícióban és tudatosságban annál inkább. Ellenpélda Ruszt Szegeden, a majdani Független Színpad fiataljai között, ahol mindentudó és mindenható mester. Guru, isten, vagy amit akartok...
- Végre, hogy eljutottál ide, hisz azt ígérted, Rusztról beszélünk majd s az Universitas együttesről, meg azokról, akik abból a színházi műhelyből kinőttek.
- Rendben, csak éppen megpróbáltam aktualizálni, témánkat a mához kötni, de igazad van, amiről mostanáig beszéltem, azt mindenki ismeri... Én 1969-ben kerültem az Universitashoz, az Egyetemi Színpad színjátszó együtteséhez. És ott maradtam a diplomáig, 1974-ig.
- Műhely! A színházi műhely a téma!
- Mű - hely. Tehát nem igazi hely. Nem az autentikus létezés helyszíne. Így is csavarhatjuk a dolgot, ha ki akarjuk játszani egymással szemben a generációs egységre épülő színházat és a generációk közötti tudás átadására szolgáló színházi műhely fogalmát. A én időmben többek között volt egy „igazi hely” Szegeden. Az Örök Elektra- Petőfi Rock - Kőműves Kelemen határolta időben. Paál István neve fémjelezte, a JATE színpadán. Oda jártunk zarándokolni. A volt „A” színház! A mi saját autentikus pillanatainkat csak visszatekintve, később fedeztük fel. A mi igazi örökségünk, a mi múltunk persze olyan színház volt, amelyet a kollektív emlékezet is megőrzött, az első Ruszt-éra volt ez, a Pesti Barnabás utcai, kápolnából színházzá alakított kultikus helyszínen, az ELTE épületében az Egyetemi Színpadon. Sok más is történt ugyanott filmben, irodalomban, zenében, de az igazi dicsőséget a színház jelentette. Az özvegy Karnyóné, a Capek-féle Végzetes szerelem játékai, a II. Edward (ugye milyen ismerős címek, hány felmelegítésből ismerős darabok és előadások), ám mindezek előtt és fölött az egyetemi színjátszás magyarországi csúcsteljesítménye, Pilinszky, Halász Péter és Ruszt egybekötve: A pokol nyolcadik köre. Ez után érkeztem én.
- 1969 őszén.
- Válságban volt a társulat. Halász elment, Fodor Tamás is. Jordán Tamás még visszajött egy-két főszerepre, mielőtt végleg a színházi hivatást választotta volna. Kristóf Tibor, Hetényi Paja, Sólyom Kati már csak drukkerként nézett be egy-egy premierre vagy Ruszt-ünneplő szeánszra. Új emberek kerültek a már bevált Ruszt-színészek mellé, kezdődött a műhely. Katona Imre írt, rendezett, szervezett, igazgatott, de az anyakirálynő Szilágyi Maya volt. A célkitűzés: az iskolai színház, színjátszó- hagyományok fölélesztése, a diákszínházi identitástudat kialakítása. A Zsugori uram  XVIII. századi iskolai komédia volt, Pálóczi Horváth Ádám daloskönyvének legszebb darabjai képviselték a „tiszta forrást”, s mindez Moliere nyomán, zenés vígjáték formájában. A Passió magyar versekben végre mesteriskola volt Ruszt mellett. Alapvető értékek elméleti és gyakorlati megközelítése. Sok jóreményű jövendő értelmiségi gondolkodott közösen hitről, hagyományról, nemzeti érzésről, kultúráról  - egy olyan időszakban, amikor sem az egyetemen, sem a kinti „nagy” életben nem volt szokás ilyesmiről szót ejteni., de még csak elgondolkodni sem.
- De mi ebben a műhely? Voltak színészi gyakorlatok is, vagy csak fecsegtetek?
- Később lett stúdió is, de az ilyen dolgokban mindig elsődleges a háttér megteremtése, az őszinteség, a bizalom, a közös nyelv, a közös értékek. Persze, nagyszerű és tanulságokban gazdag stúdiómunka is folyt párhuzamosan. Különböző rendezők dolgoztak akkoriban a színpadon: Verebes István, Zsámbéki Gábor, Kőváry Kati. S kiváló szakemberektől, „kismesterektől” tanulhattunk: Miklósy Györgytől, Bodnár Sándortól, de ott volt a közelünkben mindig Hont Feri bácsi is. A lényeg mégsem a stúdiómunka volt. Hiányosságaink voltak, pótolnivalók. Színházi anyanyelvünk nem volt alkalmas bizonyos  -  akkoriban különösen aktuális  -  tartalmak közvetítésére. A rituális színház  - milyen könnyű az ilyesmit ma nevén nevezni   - generációs élményünk volt. Aki ott lehetett Wroclawban, a nagy nemzetközi amatőrfesztiválon, ezerféle színházat láthatott:  szimultán és többhelyszínes játékokat, távoli kultúrák reprezentánsait, másféle szokásokat, mezítelenséget, agitációt, kegyetlenséget, szegénységet, és mindent, amiről csak színház kapcsán az elmúlt negyedszázadban beszélni szoktak. De az igazi, a nagy, a mindent átrendező élmény Grotowski volt, nekem, az én évjáratomnak az Apocalypsis cum Figuris.
- Ruszt és tanítványai az Állhatatos hercegre hivatkoznak.
- Nyilván. Nekik az, mert ők korábban jutottak oda. 69-ben vagy még előbb. Ám az igazság, hogy mi akkoriban az ő szemükkel láttunk. 68 eseménytörténete akkoriban már beszivárgott hozzánk, s jöttek a születő mítoszok. Korántsem mondanám neked, hogy akkoriban a tisztánlátás volt az erős pontunk... A politikai színház még nem kapott nevet, csak feszített mindenkiben valami. Katona Imre írott anyagai alapján szinte párhuzamosan jött létre két egészen különböző élőadás az Egyetemi színpadon belül. Formailag ég és föld volt a kettő. A befalazott asszony (Ruszt tréningjei alapján) körülülős színház, egyetlen környi nézővel a falak mentén, intenzív színészi jelenléttel, emberi testekkel, fedetlen bőrfelületekkel - és izzó, ám kimondatlanságában még inkább feszítő „politikumával”.
A másik előadást Paál István rendezte. A Romain Rolland-féle szövegekre épülő parafrázis, a Kedd, július  tizennegyedike direktebben szólt a forradalomról, a szavak erejét is segítségül hívta, s így megfogalmazhatóvá vált a színházi élmény, a példázat a gyermekeit felfaló forradalomról. De még ugyanabban az évadban került színre a Madarak, pontosabban az Arisztophanész madarai, ami, ha akarom, politikai parabola a szocializmus akkori állásáról, ha akarom, a commedia dell’ arte hagyományai alapján megújuló „öncélú” esztétikai remekmű. Igazi mestermunka.
- S mi volt ebben a műhely? Ha jól értem, jó rendezőkkel jó előadásokat hoztatok létre. S volt legalább közönség?
- Ez a másik. A befogadók. Ha valamiért, akkor ezért lehet műhelymunkának tekinteni ezeket az éveket, mert a nézők mindig mindenre figyeltek. Értették a kimondatlan szavakat is. Volt „társadalmi megrendelés”. A mi nézőink kívánták a színházat, szomjaztak az információra, a szépre, az igazra.
- Nem tudom, miért mondtad az előbb mégis, hogy ez itt a Pesti Barnabás utcában mű-hely volt. Ha elfogadom korábbi definícióidat, akkor ez itt igazi hely, generációt létrehozó kohó: színház volt!
- Igen. Az említett előadások valóban fontosak voltak  -  előadásként is. Én azonban azt érzem, hogy volt egy jövőbe mutató vonatkozása is. Ez elsősorban 1974 után vált meghatározóvá, amikor  - egyébként országszerte  -  határozottan felléptek az ifjúság ilyesfajta aktivitása ellen. Sem a „politizálás”, sem az „esztétizálás”, sem a „másként gondolkodás” nem tetszett. Az egyetemi színházaknak országszerte befellegzett. Miskolcon már korábban kifulladt a vitriolos Silány Kínpad, amelyet Árkosi Árpád kezdett el, ottani egyetemi hallgatóként. Debrecenben hogy-hogy nem ugyanekkor döglik be az ottani mozgásszínház. Paál Istvánt legsikeresebb évében elküldik Szegedről, Ruszt már nem akar az Egyetemi Színpadon dolgozni. Sok történet - sok elhallgatással. A Pesti Barnabás utcai exkápolnából  az Eötvös Klub „mélyvízébe” visszavonuló Universitas „igazi műhelymunkájában”  (ez Katona Imre megfogalmazása) én már nem vettem részt. A nyilvánosságtól megfosztott együttes és a Szegedről „száműzött” Paál Isti egymásra talált, és két évadon át stúdiózott. Előadás alig volt, minden az elmélyült önismereti munkáról és a színészi technikák tanulmányozásáról szólt. Egyfajta félprofi színházi státuszt szerettek volna elérni. A nyolcvanas évek elejére azonban kiderült, hogy a kezdő lépésekre mások kapnak lehetőséget (akkoriban még azt is osztották), s mások indulnak el az alternatív színházi lét felé. Hogy ennek a műhelynek mi lett az eredménye, s ami a mai olvasó-színháznéző számára még sokkal fontosabb, hogy miről szólt, hogyan előlegezte meg a századvég profiszínházi forradalmait”, s a rendszerváltás utáni alternatív felvirágzást arról (több) ezeroldalas kéziratos munkanapló tanúskodik Katona Imre íróasztalfiókjában. Az a szomorú, hogy ma erre senki nem kíváncsi...
- Hát... ha a szerző nem publikálja, ha az egykori résztvevők nem beszélnek róla...
- Talán még nem jött el az ideje. Egyébként annak a műhelynek az igazi örököse igen ismert mester lett maga is: Somogyi István. Az ő különböző műhely-fázisainak tanítványaival van tele ma a profi- és az alternatív színház!
- Hogyan is van ezzel a vérvonallal? Kezdetben vala az ige, azaz a politizáló irodalmi színpad, az Egyetemin. Aztán jött Ruszt...
- ... mivel szükség volt valakire a tanultak és professzionálisan képzettek közül, aki kellőképpen rosszul érezte magát ott, s kellő ambícióval bírt itt.
A Ruszt-féle Egyetemi Színpad  -  igazi színház volt, széleskörű kisugárzással. S mindnyájan, akik ma élünk és emlékezünk, s persze azok is, akik már nem lehetnek közöttünk, akik meghaltak, és/vagy visszatértek, mindnyájan Ruszt köpönyegéből bújtunk ki.
- Kevesebb mítosz, több konkrétum!
- Az első kirajzást már említettem, Halász, Fodor és a maradék: Katona Imre, Szilágyi Maya. Ez utóbbiak keze alatt kiváló színészek nőttek föl: Helyey László, Kovács Gyula, Maszlay István, Sipos András, Dörner György. Meg rendező, mint a kamaszként odakerült Csizmadia Tibor. De megfordult egy percre valamelyik stúdióprodukcióban Gaál Erzsi is. Amikor pedig hiteles személyiségre volt szükség, átemelődött az Utcaszínházból (igen, a híres, Hegedűs-féle „csepeli” Utcából)  Szabó Ervin meg  Sutyinszky Katalin, a grotovskiánus vonal fő színészei. Ha kellett   -  vendégként  -  szerepelt nálunk a fiatal Ács János is. A második sorban pedig ott állt és dolgozott  - hamvas egyetemistaként   -  Somogyi. Meg Vándorfi Laci, akiből direktor lett Veszprémben, s profi színigazgatóként a minap igazi Universitas-előadásokat láttam tőle: Nádas Péter: Ünnepi színjátékok című diptichonját, meg az Emberiség végnapjait. Elméleti téren ott van Várnai Zsuzsa, a nemzetközi szervezések sikerei pedig igen gyakran Lakos Anna nevéhez fűződnek. A műhelyben mindenki megtanult valamit...
- És te?
- Én is. De a Somogyi a fontos. A „Második tanulmány” című nem-produkció óta, 1981-tól lehet követni a számozott műhelymunkákat. Milyen érdekes, hogy az ő sikereit még senki nem vizsgálta történeti szempontból.
- Regős meg a Szkéné viszont kitartott mellette. A Tanulmány meg az Arvisura neve összefonódott a Műszaki Egyetemmel, a kulturális titkársággal, a Szkéné Színházzal. S te is ott dolgozol.
- Figyelek. Ám még nem tudok eleget ahhoz, hogy ezt az új történetet megírjam. Somogyi keze alól (ha akarod: műhelyéből) láttam kinőni képzőművészeti, zenei kezdeményeket. Mostanában pedig szinte mindenhol van Somogyi-tanítvány. De hogy kiből lesz közülük mester? Csak a jó isten tudja! A Ruszttól származó déd- és ükunokák között nagyon sokféle színházcsináló van. A Független Színpad III. új generációja értelemszerűen másféle, mint a most főiskolás Schilling Árpád falanxa. És én ide, a Ruszt-utódok közé sorolom Fodor harmadik generációs Stúdió „K”-ját, sőt a Kossuth-díjas Jordán merlinbeli fiókáit is.
- Nem túl nagy leegyszerűsítés mindezt visszavezetni egyetlen emberre, mesterre?
- Inkább egy történelmi pillanat hatására. 1968 nálunk  - színház lett. Hasonlót vallanak a lengyelek is. Autentikus, nagy, generációt összeforrasztó színház. Esemény. Forradalom. S utána már nem lehet ugyanúgy színházat csinálni, mint előtte. Ezért van az, hogy immár évtizedek óta akárhol járok, bármilyen színházba megyek, s jó előadást látok, általában gyorsan sikerül meglelni a gyökereket. Nem is olyan nehéz. Azonnal megérzem a „műhelyszagot”.